A kertbarát
Úgy tartják, ez itt a luxusnegyed. Balról a Nagyerdei körút, jobbról a munkásmozgalmi harcosról, Lefkovits Vilmosról elnevezett utca, köztül pedig földszintes, emeletes házak, villák, garázsok, tisztára mosott, frissen vasalt kertek, emberek.
Az arcok is mintha kisimultabbak lennének, mint mondjuk a Nagysándor telepen. Az ottaniak vasárnap délutánonként néha felkerekednek, hogy sétáljanak, szemlélődjenek a városnak ebben a részében; fordítva ez ritkábban fordul elő.
Kik élnek ezekben a milliós értékű házacskákban, s miként?
Az a kétszintes, egyedi tervezésű kockaház, amelyről az alábbiakban szó lesz, az Izsó és a Dobsina utca kereszteződésében, kétszáztíz négyszögöles telken terül el. Tulajdonosa, Egri Alajos ősz hajú, 69 éves férfi. Öt éve ment nyugdíjba; előtte a KPM Közútépítő Vállalatnál dolgozott műszaki ellenőrként. Az alsó szinten él feleségével, akit már korábban leszázalékoltak lábtrombózis miatt. A felső szintet bérlőknek adják ki, nemcsak azért, mert az OTP-részletek törlesztése miatt erre szükségük van, hanem, hogy ne legyenek egyedül. Amikor a házat építették, arra számítottak, hogy a két fiuk közül legalább az egyik velük lakik majd; de a nagyobbik Pestre költözött, a kisebbik meg lakást kapott a város másik részében. Őket pótolják az egyetemista albérlők, akik szinte családtagi státusban élnek az idős házaspárral.
Egri Alajos életútja, jelenlegi helyzete akár tipikusnak is tekinthető, de inkább óvakodjunk ettől. Szemléljük úgy, ahogyan azt a valóság tényszerűsége megkövetelné. Hogy megérthessük sorsának, érdeklődésének alakulását, egy kulcsszóra kell összpontosítani gondolatainkat: kertbarát. Ez a jelző a beavatatlanok számára meglehet, misztikus jelentéssel bír, ezért mindjárt tisztáznunk kell, hogy senki sem születik kertbarátnak; Egri Alajos életének is csak az utóbbi tizenöt esztendejében kapott a kert ilyen jelentőséget. De ennek története van.
A telket 1960-ban vásárolta, a szűkebb környéket akkor még kukoricás borította. Egy év múlva készen állott a ház, a telket gyorsan be kellett fásítani. Csak miután a dolgok kezdték igazi formájukat magukra ölteni, jöttek rá, hogy egy kertet másképpen is be lehet ültetni. Ezzel a felismeréssel kezdődött el az a folyamat, amely a házaspár mindennapjait a jelenlegi mederbe terelte, s amelyben a főszerepet a kert játssza.
Ha erre a kertre az idegen egy pillantást vet, az első benyomás, ami érzékéig hatol, az a szabályosság, amely rendező elvként uralja a telket. Van ebben a rendben valami sajátos fegyelem, amely a kissé bohém lelket eleinte ösztönösen visszariasztja, de a sarkosra metszett f űtáblák, huzalegyenes szőlősorok, geometriai virágágyások közöt sétálva rá kell jönnie, hogy az élet értelmének mélyebb összefüggései tárulkoznak fel előtte, ellenkezést nem tűrően. Ebben a kertben mindennek megvan a maga helye, itt a racionalizmus dominál, az áttekinthetőség, amely ugyan kétségkívül leegyszerűsíti az élet jelenségeit, de mindenkor biztos eligazodás forrásául szolgálhat. S ki az, aki másra vágyik tiszta perceiben?
Ahogy nézem az örömöt a tulajdon arcán, amint dédelgetve mutatja a kert kincseit, a tizenhétfajta szőlőt, az őszibarackokat, a szilvát, az almát, a körtét, a paradicsomot, a begóniát, a krizantémot, a száz tő rózsát s a többit, egyre jobban érzem, hogy nem is a kert érdekel engem, hanem a gazdája. Szavaiból a felfedező út során mind tisztábban bontakozik ki, hogy mi motiválja. Évről évre újabb fajtákat beszerezni, nemesíteni, mindből a legjobbat, legfinomabbat, szemet gyönyörködtetőt, lelket nyugtatót – csak az alkotás érzése lehet az, ami állandó mozgásra késztet, ami miatt nem szabadulhat az ember attól, ami életét kitölti, bármi legyen is az.
Semmi sem áll tőlem távolabb, mint a kertészkedés, de ahogy elnézem ezt a 69 éves férfit, amint szinte gyermeki lelkesedéssel és büszkeséggel mutogat, magyaráz, egyre nagyobb tiszteletet érzek iránta, egyre jobban megértem, hogy egy műszaki ellenőrként befejezett tevékeny élet után idős korában miért a kertben keresett menekvést. Ez sosincs befejezve, mondja, s bár tudom, mire gondol, miért nem sajnálja az időt, a fáradságot, mi az, ami az év minden szakában tettre sarkallja – mert munka van itt bőven –: saját birodalmát teremtheti így meg, saját elképzelései, hajlamai szerint formálhatja a természetet, ő döntheti el, szabályozhatja, mi hova kerüljön, mi sarjadjon a jövő évben. Értem már, miért ízlik másként a kertben leszedett gyümölcs, miért fest a vázában másként a ház előtt nyílott virág, mint a piacon vásárolt. Olyan bensőséges, személyes kapcsolat fűzi a házaspárt munkájuk tárgyához és termékéhez, ami mai világunkban kiveszőfélben van, s amiben ők a harmóniát találták meg.
Járjuk a kertet Egri Alajossal, s még sok mindenről szó esik: a kertbarátkörről, a trágyabeszerzés nehézségeiről, a metszésről, a három tyúkról, a bogarak ellenségeiről; az oltásról, a permetezésről, a locsolásról – megannyi apró gyakorlati, de fontos dologról. Csak amikor becsukődlk mögöttem a rácsos vaskapu, kezdem magamban érezni, hegy irigylem Egri Alajost; irigylem azért, mert lélekben birtokában van olyasvalaminek, amire sokan egész életükben hiába vágyakoznak.
(Hajdú-bihari Napló, 1977)