A mesterség dicsérete (Dexter Gordon, David Murray)
Olyanok voltak a régi New Orleans-i dzsesszmuzsikusok, mint az egyszeri ember: kendővel takarták el hangszerüket, nehogy mások ellessék az általuk kimunkált ujjrendet, a sajátos fogásokat. A híres trombitás, Buddy Bolden ugyanilyen okból zárkózott el a lemezkészítés elől: félt, hogy a vetélytársak utánozni kezdik játékát. Az árral szemben azonban nem sokáig lehet úszni, Bolden papa emléke csak a szájhagyományban él tovább, s a jó dzsesszmuzsikus ismérve sem a születés, hanem a kagylózás lett: mások, az elődök titkainak kifürkészése, átvétele, illetve továbbfejlesztése.
Dexter Gordon, a hard bop stílus mestere (1923-1990) is több forrásból merítve alakította ki játékmódját. Nemcsak játszotta, élte is a dzsesszt: poklokat járt (ó, igen, a kábítószer), de meg nem alkudott, s amikor a stílusváltások elszívták előle a levegőt, európai száműzetésbe vonult. Az Éjféltájban című film hőseként (részben) saját életét alakította, sokak számára mindörökre ő az „igazi" dzsesszmuzsikus archetípusa. Gazdagon dokumentált életműve időnként újabb ismeretlen gyöngyszemekkel gyarapodik, a legfrissebb a Live at the Left Bank című, egy baltimore-i klubban 1969-ben rögzített koncertjének felvétele. Az alkalomra verbuvált csapat, talán nem véletlenül, elsőrangú zenészekből áll (Bobby Timmons – zongora, Victor Gaskin - bőgő, Percy Brice - dob), mindez azonban elhanyagolható körülmény a tenorszaxofonos játéka mellett. Klubszereplésről lévén szó, az idő nem szab korlátokat, a szólisták hosszadalmas improvizációkban fejtik ki nézeteiket az élet nagy kérdéseiről. Leginkább Gordon, aki öblös tónusával, melodikus invenciójával, rejtett utalásaival, erőteljes tempójával a „tiszta", „nemes" szaxofonjáték mintáját szolgáltatja. A kitűnő lemez szeplőfoltja - az erre érzékenyek számára - legfeljebb az egyenetlen hangminőség. (Prestige)
David Murray több, mint három évtizeddel az előd után látta meg a napvilágot, ám a hangszer és a dzsessz iránti elkötelezettsége hasonló intenzitású. Az elképesztő termékenységű szaxofonos/altklarinétos legújabb lemezén, immár nem először, John Coltrane emléke előtt tiszteleg, ezúttal a nagy úttörő születésének 75. évfordulója alkalmából. Az oktett felállás Murray kedves, sikeres formációja, a nyolc muzsikus a témák szabad, polifonikus kibontásában az Octet Plays Trane című lemezen is úgy szól, mintha nagyzenekart hallanánk. A választás látszólag triviális (Giant Steps, Naima, India, A Love Supreme), a kihívás azonban többrétegű: a technikai követelmények teljesítésén túl Coltrane szellemiségének megidézését is feltételezi. Nos, ha van valaki, aki erre a ma élő nemzedékekből hivatott és képes, az Murray. A hangzás tekintetében ugyan akadnak a korábbi lemezeiről ismert megoldások, a feldolgozások többsége azonban, miközben szigorú kompozíciós elveket követ, a rögtönzésekben tág teret nyit a képzelet szabad szárnyalásainak és kitöréseinek. Murray tisztában van azzal, hogy a vallásos hit Coltrane zenéjét követhetetlen magasságokba emelte, ezért meg sem kísérli imitálni azt. Annak kiteljesítésére törekszik, ami a sajátja: a kvartett felállást kibővítve az egyén és a csoport dinamikájában rejlő lehetőségeket kutatja. Ez nem kifejezetten a Coltrane által választott út, de mint elsősorban saját rögtönzéseiben mutatja, tökéletesen járható. Érdemes a nyomába eredni. (Justin Time/Enja)
(Magyar Nemzet, 2001)