Vásár

Közeleg a karácsony: kitört a vásárlási őrület az embereken. Mindenfelé kereskedőutcák nyílnak, az üzletekben egymást tapossák a vevők; mintha kény­szerítenek őket, úgy iparkodnak nyakára hágni pén­züknek.

Észveszejtő ez a beszerzési hajsza. Világvége-han­gulatot idéz, valamiféle utolsó, kétségbeesett nekiveselkedést a pusztulás előtt. Amit ma megvehetsz, ne halaszd holnapra! Helyet kell keresni a pénznek min­denáron, mert ki tudja, jövőre mennyit ér, mit hoz az infláció! És viszik a tehertaxik a színes tévéket, vi­deókat, fagyasztókat, és vevő, eladó egyaránt a ke­zét dörzsöli: mindegyik azt hiszi, hogy jól jár.

Cifra nyomorúság ez: felélni a meglévőt, fogyasz­tási javakba fektetni az utolsó fillért is. Hogy aztán jövőre egy garas nem marad videokazetták vásárlá­sára, hogy nem lesz mit pakolni a hűtőládába, az lát­hatólag senkit nem foglalkoztat ma. Hogy világi hív­ságok helyett értelmes befektetésekbe, üzleti vállal­kozásokba, kamatozó részvényekbe is invesztálni lehetne azt a pénzt, arról bizony nem nagyon szólnak a híradások. No, igen; a rendszerváltozást nem elég meghirdetni, annak elkerülhetetlenségét nem elég helyeslően vagy megadóan tudomásul venni: élni is tudni kell annak lehetőségeivel.

Azt mondják, a milliomosok verik leginkább fogukhoz a garast. Mivel ilyenek véletlenül nincsenek a baráti körömben, ezért csak olvasmányélményeim­ből tudom: igazán az képes megbecsülni a pénz érté­két, akinek van belőle. A szegény, ha némi kis jöve­delemhez jut, mindjárt arra gondol, mire költhetné azt el. A tőke befektetése, forgalmazása, fialtatása körül csak annak forog az agya, akinek van mit felhasznál­ni ilyen célra.

Hát ezért aggódom én a rendszerváltozásért. A pártállam hamis kollektivizmusa és egyenlősdije negyven év alatt kiirtotta az emberek gondolkodás­módjából a haszonelvűséget és a vállalkozó szellemet. Gyámoltalanná, ötlettelenné, akarattalanná vált az ország lakosságának többsége: beéri a kevés biztos­sal a többet ígérő bizonytalannal szemben. Hogyan lesz ebből feltörekvő, kezdeményező, gyarapodó népesség, miként teremtődik meg a dinamikus, vi­rágzó piacgazdaság?

Senki ne hozza fel azt ellenérvként, hogy a magyar ember nem erre született, hogy ehhez az aktív, a vilá­got birtokba venni és megváltoztatni akaró életfelfo­gáshoz a magyaroknak nincs közük. Az embernek ahhoz van köze, amire lehetősége. A törvényes kere­teket előbb-utóbb megalkotja a parlament, mégis vél­hetően hosszú évek, évtizedek telnek majd el addig, mire agyműködésünk, ösztöneink átállnak az új „növekedési pályára", mire a szabad verseny kezdeti, rablógazdálkodásos szakasza után kialakul a racio­nális, célratörő, az emberi méltóságot tiszteletben tartó életszemlélet és társadalmi szerkezet. Nem kizárt, egy egész generációnak kell eltűnnie a színről, hogy mind­ez kiteljesedhessen.

Keresem a választ: vajon én melyik nemzedékhez tartozom?

(Hajdú-bihari Napló, 1990)