Info

Aki elolvassa lapunk első oldalának mai kérdését, hírt kaphat arról: a gazdasági helyzet ál­ta­lános romlásával csökkent az újságolvasói kedv, esett a lapok példány­száma. Illetve, fogal­mazzunk pontosan: az olvasói kedv valószínűleg nem, csak a pénztárca tartalma apadt, ami tudvalevőleg szoros kölcsönhatásban áll a vásárlási kapacitással.

Ugyanígy nem csökkent a kocsikázó-, vo­natozó-, levelező-, telefonáló kedvünk sem, mégis, a jö­vőben jóval kevesebbet fogunk utazni, írni, telefonálni, tekintettel az áremelésekre.

Egyáltalán, mit fogunk tenni addig, amíg túléljük a rendszerváltozást?

Morbidnak tűnik a kérdés, pedig eléggé kézenfekvő rá a válasz. Sokan az elsze­gé­nye­déssel foglalkoznak majd a következő években. Ők azok, akik egyre inkább érzik, hogy kevés a nyugdíjuk, a fizetésük, nehézségbe ütkö­zik a megélhetés, kilátástalan a jövő. Előbb-utóbb a rendszerváltozást fogják okolni szomorú sorsukért.

Mások ezzel ellentétben a pénz ízére fognak ráérezni. Ők a gazdagodás, a felhalmozás kellemes gondjaival töltik majd napjaikat, és örömmel fogadják a rend­szerváltozást.

És vannak aztán olyanok, nagyon sokan, akik kétség­beesett erőfeszítéseket tesznek majd életszínvonaluk, anyagi jólétük megőrzéséért – több-kevesebb sikerrel. Ók a középrétegek, amelyeknek útja fel is, le is vezethet a közeljövőben. A rendszerváltozáshoz fűződő viszo­nyukat ez határozza majd meg.

Adjuk össze az eredőket, s megkapjuk, milyen lesz az ország közhangulata 1991-ben, 1992-ben, '93-ban...

Mikor teszünk pontot a rendszerváltozás végére? Va­jon meddig tart azok türelme, akik nem látják az alagút végét, s csak az igát érzik a vállukon? És meddig bírják azok, akik tisztán látják: a múlt öröksége áll a jövő útjá­ban?

Irdatlan káosz uralkodik ma a fejekben. Élünk vak­tában, tapogatózunk, hiszünk és hitetlenkedünk, dol­gozunk és elégedetlenkedünk, néha jól megverjük a ku­tyánkat. És lessük a híreket, bújjuk az újságokat – egyre kisebb példányszámban.

Megmondom úgy, ahogy gondolom: engem nem nyugtalanít különösebben az előfi­zetések csökkenése. Az sem aggaszt, hogy kevesebb újságot olvasok, hogy eset­leg lemaradok valamilyen napi információról. Túlságosan a fejünkre nőtt a tömegkommunikáció. Helyettünk tájé­kozódik, helyettünk formál véleményt, felment az elem­zés, a gondolkodás kötelezettsége alól, eltereli a figyel­münket arról, ami igazában véve velünk, szűkebb kör­nyezetünkben, barátainkkal, ismerőseinkkel, szomszé­dainkkal történik. Agyunk tele van információkkal, miközben földön lapul az érzés.

Ha prédikátor volnék, arra biztatnék: csak úgy vészel­hetjük át ezt a korszakot, ha embe­rek maradunk az idő­ben, ha megőrizzük józan ítélőképességünket és termé­szetességünket.

Halandóként nem merészkedek másoknak tanácsot adni. Annyit tudok: bízom abban, hogy ez az út vezet valahová. Azt az egy lapot nem fogom lemondani.

(Hajdú-bihari Napló, 1991)