Emberrablás

Majdnem tragédiába torkollt a keddi deb­receni túszdráma, amely okkal tartotta iz­galomban nemcsak a várost, de az egész országot is.

Az elrabolt kisgyermek sze­rencsére megmenekült, az eset tehát happy enddel zárult, ha egyáltalán ezzel a szóval illethető annak a szörnyűséges félelemnek az elmúlta, amit a kisfiú és édesanyja, no meg a velük együtt aggódó ezrek éreztek a zsarolás hosszú órái alatt.

Lincshangulat uralkodott kedden a Tócóskertben. A napközben érlelődő feszült­ség a me­rénylő elfogása után még hosszú percekig nem oldódott, a feldühödött tö­meg legszívesebben a földbe taposta vol­na az illetőt, aki ilyen bestiális mód­szerhez folyamodott. Hogy gonosz­tevővel vagy elborult elméjű idegbeteggel álltak-e szemben, az akkor, ott, keveseket foglal­koztatott. A válsághelyzet elszabadította az indulatokat. A túsz-szedő arab férfi volt.

Szerdán bent járt szerkesztőségünkben a Debrecenben tanuló iraki diákok, egy­ben az arab koordinációs bizottság képvi­selője. Közleményt akart megjelentetni, amelyben elhatárolódnak a tettestől, és ar­ra hívják fel az olvasók figyelmét, hogy ne általánosítsanak. Mint minden nép so­raiban, úgy az arabok között is vannak rendes, becsületes polgárok – és vannak bűnözők.

Megnyugtattuk az aggódó iraki fiatalem­bert, hogy bennünket hasonló gondola­tok fog­lalkoztatnak. A túsz-szedő ugyan­úgy lehetett volna magyar, üzbég, zsidó vagy busman: a há­borodott elme, az élet szabályainak közveszélyes áthágása nem etnikai sajátosság. Arra az amerikai férfi­ra, aki egy évtized alatt tizenhét gyermeket ölt meg, szabdalt fel, ásott el vagy őrzött lefagyasztva a mélyhűtőben, nem az volt a jellemző, hogy amerikai, hanem az, hogy őrült.

Soha nem tapasztalt, megrázó drámát élt át kedden Debrecen. A halál szele a Tócóskert házai között süvített, habot vertek a félelem és a gyűlölet hullámai. Is­teni kegy, hogy nem történt meg a jóváte­hetetlen. Az igazi tragédia azonban akkor következne be, ha azok is el­vesztenék jó­zan ítélőképességüket, akiket semmi nem indít ilyen természetellenes cselekede­tekre.

(Hajdú-bihari Napló, 1991)