Hózás

Télapó mordult egyet, kicsit megrázta bundáját, és egyből feje tetejére állt az ország.

Buszok nem indultak, járdák síkosak maradtak, emberek hasra vágód­ták, a munkahelyeken üresen árválkod­tak a nyilvántartási lapok. Csak egy kis fagy, néhány centi hó, és az élet kifordul a megszokott kerékvágásból. A lestrapált, agyonhasznált járművek sorra mondják fel a szol­gálatot, a keleti gépkocsik hö­rögve próbálkoznak az indulással, nem segítenek a féldecik sem, némi eufemiz­mussal ezt úgy szokás mondani: meg­bénul a közlekedés.

Régen, abban a bizonyosban, nem volt olyan ősz, hogy ne arról zengtek volna az újságok: a megfelelő vállalatok meg­felelőképpen felkészültek a télre. Ma­gyarán bespájzoltak több va­gon sót, ami aztán viharos gyorsasággal szétmarta az autók alvázát, ez volt a környezetvéde­lem, mert a tragacsok legalább nem ron­tották tovább a levegőt. A megfelelő vál­lalatok ma­napság már nem büszkélked­nek a felkészüléssel, hanem iparkodnak magukra vevőt találni Európa nyugati felében, hátha ott jobb a só. Ez bizony átmeneti állapot, megpróbálunk átmen­ni az utca másik oldalára, kerülgetjük a latyakot, magasra szökellünk a mellettünk elzúgó jár­gányok fröccsentései elől...

Már csak az a kérdés, mi lesz akkor, ha a langyos ősz után tényleg beköszönt a tél.

(Hajdú-bihari Napló, 1991)