Beatkoncert a Csokonai Színházban
Több mint egy évtizede már annak, hogy a beatzenei forradalom kezdetét jelentő Beatles-számok megjelentek az angol slágerlisták élén. Azóta ez a zene a fiatalság túlnyomó részének lételemévé, életmódjukat jelentősen befolyásoló társadalmi tényezővé vált. A tíz év alatt a beat polarizálódott, számtalan irányzatra bomlott, amelyek között egyaránt megtalálhatók az olcsó, csupán szórakoztató igényeket kielégítő slágerek és a zeneileg értékes, -progresszívebb irányzatok is. Az utóbbiak ízlésformáló szerepe ma már elvitathatatlan; a két ellentétes tendencia együttélése azonban jelentősen csökkenti ezek hatását.
Ügy tűnik, hogy művelődés- politikánk még mindig nem hajlandó figyelembe venni ezt a tényezőt, s nem törekszik arra, hogy a beatben rejlő értékeket a fiatalok zenei ízlésének fejlesztésére fordítsa. Ez elsősorban abból a helytelen szemléletből fakad, amely a beatet a slágerrel azonosítja, és egyértelműen csak szórakoztató műfajnak tekinti. A közízlést leginkább befolyásoló tömegkommunikációs eszköz, a rádió műsorpolitikája is ezt a koncepciót követi: kommersz slágerek dömpingszerű adagolásával a fiatalok széles tömegeiben rendkívül alacsony ízlésszintet konzervál. Ez a szemlélet negatívan hat a beatzenekarok fejlődésére is, hiszen, ha életképesek akarnak maradni, kénytelenek zenéjüket a közönség ízlésének megfelelő szintre szállítani.
Ezt a tételt igazolta a Csokonai Színházban február 18-án tartott beatkoncert is.
A műsor első felében szereplő P. Mobile fiatal együttes – sajnos, cseppet sem fiatalos hibákkal. Játékukon nem a felszabadult szertelenség, a zenélés öröme érződik, hanem valami alapvetően rosszul értelmezett, a sikert művi úton elérni kívánó előadói magatartás. A színpadi mozgás, a nem zenei hangeffektusok, a közönséggel való kapcsolatteremtés különböző formái és gesztusai túlságosan jelentős szerepet kaptak műsorukban, mintha az együttes ezzel próbálta volna ellensúlyozni zenéjük alapvető fogyatékosságait. Kétségtelenül siker, ha az énekes szellemes (és nem szellemeskedő) szöveggel konferál; siker, ha az énekesnő kígyószerű mozgással erotikus hatást tud kiváltani, és az is szép teljesítmény, ha valaki öt percig teljes erővel kalapál egy fatönköt (a Vörös Erik című szám „kísérőzenéjeként”), de ezek a zenéhez képest másodlagos eszközök nem tudják annak sikerét biztosítani. Ehhez kerülni kellett volna a dalszövegek semmitmondó közhelyeit, a szentimentális előadásmódot, ami a zenéjükben megnyilvánuló keményebb hangzásvilágnak szöges ellentéte. Az improvizatív részekből hiányzott az eredetiség, a zenéből szervesen nem következő hanghatások üres modernkedésnek tűntek. A túlságosan egysíkú programból a régi Omega- és Illés-számok paródiáin kívül talán a Nem érzek című ritmusos, lendületes szám emelkedett ki.
A szünet után színpadra lépő Skorpió együttes zenei világa jóval modernebbnek bizonyult a P. Mobilénál. Stílusukat leginkább hard rocknak nevezhetjük, jóllehet a bemutatott anyag korántsem egységes zenei elképzelésről vallott. Tipikusan tükrözte a legjobb magyar beatzenekarok sajátos negatív vonásait: a magas szintű improvizatív készség (és az ebből fakadó igényesebb zenei megoldások) és a banális szövegek, dallamok közti ellentétet. Ez a kettősség nemcsak az egyes számokon belül, hanem a műsor felépítésében is megnyilvánult. Mintha az együttes nem merné következetesen vállalni azt, amire pedig tehetségük és hangszertudásuk feljogosítaná. Slágerízű számok váltakoztak igényesebb zenei elképzeléseket kifejező elvontabb produkciókkal. Ez utóbbi törekvést csak a beat legjobb előadói képesek egységesen megvalósítani (Magyarországon a Syrius – nem véletlen, hogy két év előtti koncertsorozatuk érdeklődés hiánya miatt elmaradt).
A Skorpió együttes progresszívabb szándékait Gershwin Kék rapszódiájának (kicsit széttöredezett) feldolgozása jelezte. Műsorukból figyelemre méltó kísérlet még az Anyaszív című Szám. Ebben a francia ballada nyomán írt szöveg lényegét az együttes zeneileg is megpróbálta kifejezni, nem mindenütt sikeresen. A vers drámai feszültségét legjobban az elementáris erejű befejező rész tudta érzékeltetni.
Hogyan reagált erre a közönség? Nem sokkal hevesebben, mintha egy operaelőadást hallgattak volna végig ugyanabban a színházban. Ami kétségkívül jólneveltségre vall, ám egyúttal kritikája is az elhangzott produkcióknak.
(Szerzőtárs: Szűcs József)
(Hajdú-bihari Napló, 1974)