Kié az út?
A Fonográf együttes koncertjéről
Kellemes, bár kissé hűvös nyári este, kitűnő környezet, félig telt lelátók, gyenge játék – így kezdődhetne a tudósítás a Fonográf együttes koncertjéről a manapság oly divatos sportnyelven. És még találóak is lennének ezek a megállapítások, hiszen a félig telt lelátók és a gyenge játék – úgy tűnik – nemcsak a magyar futball, hanem a magyar beatzene jelenlegi helyzetére is jellemzőek. A komoly, s dörgedelmes kritika azonban jellegénél fogva nem igen élhet ezzel a nyelvezettel. Esetünkben már csak azért sem, mert augusztus 31- én az az együttes szerepelt a nagyerdei színpadon, amelynek szerzőpárosa korábban (az Illés zenekarban) úttörő érdemeket szerzett az önálló magyar beatzene létrehozásában és propagálásában; s amelynek szerzeményei egy korosztály életvitelére és gondolkodásmódjára hatottak minden más hazai zenekarnál erőteljesebben. És amely páros mostani teljesítményével gyökeresen hátat fordított mindannak, amivel nevét ismertté, sőt fogalommá tette a hazai beat berkeiben és a fiatalok tízezreinek körében. Ügy hisszük, nem vagyunk igazságtalanok velük, amikor mostani produkciójukat korábbi teljesítményeikhez, eredményeikhez mérjük. Még akkor sem, ha utóbbi túl könnyűnek találtatik.
A beatzene egyik jelentős pozitívuma a könnyűzenei életet korábban meghatározó különböző stílusú táncdalokkal szemben az, hogy a valósághoz való viszonya problematikus. Vitányi Ivánnak, a kérdés alaposabb ismerőjének meghatározásával élve úgy is fogalmazhatnánk, hogy a beat lényege az ellentmondásosság. Ami elsősorban a dalszövegekben, jobb esetben a zenével szerves összhangban jelentkezett. Ez a szöveg a társadalmi valóság iránti alapjában pozitív magatartás alapján állva tesz fel súlyos kérdéseket. Amit mond, helytálló, mert pontosan ábrázolja mai életünk egyik nagy ellentmondását (végső soron az eszmény és a valóság viszonyát), és pozitív feleletet ad rá. Az élet szépsége ma még nem beteljesült valóság, de már nem is elérhetetlen: lehetőséggé vált.
Az ilyen szövegekre gondolunk, amikor azt valljuk, hogy a beat legjobb képviselői képesek a mai fiatalság érzéseit, gondolatait kifejezni; az ilyen szövegekre gondolunk, amikor a beat értékeit hangsúlyozzuk és védjük a konvencionális sláger- és táncdalszövegek közhelyes sablonjaival szemben. És akkor is az ilyen szövegekre gondolunk, amikor a négy év előtti Szörényi-Bródyt védelmezzük a ma Szörényi-Bródyjával szemben. Mert jelenlegi szerzeményeik bizony arról tanúskodnak, hogy a tehetséges szerzőpár olyan vizekre tévedt, ami ellen 1964-65-ben a beatzene eszközeivel hadjáratot indítottak: a semmitmondó, a semmit nem akaró tánczene sekélyes vizeire. Nem ismerjük az indokokat, nem tudjuk, miért e fordulat a társadalmi töltésű, finom iróniával átszőtt dalszövegektől az apolitikus, a slágerek szintjén és érzésvilágán semmivel sem túllépő rigmusok felé. Tény az, hogy ma Szörényi Levente arról énekel a rádióban, tévében, a hanglemezeken, a koncerteken, hogy „hol az a lány”, aki nevet, amikor sírni kell – és olyan mély filozófiai felismeréseket közöl velünk, mint „annál rosszabb nincs, ha nincs remény”. Egyúttal bevallja még azt is, hogy „én a hosszú úton elfáradtam” – de ez a legújabb felvételeiből enélkül is azonnal nyilvánvalóvá válik.
A zenéjükkel sem más a helyzet. Az a Szörényi-Bródy, aki egykoron oly merészen nyúlt a magyar népzenei hagyományokhoz és ültette át azt a beat nyelvére, ma a tőlünk teljesen idegen amerikai country sound reprodukcióját nyújtja steelgitárral és bendzsóval, a „modern hangzás” érdekében mindezt Moog szintetizátorral fűszerezve. Igazán fáradságos munka lehetett, amíg – a szintetizátor, e valóban modern hangszer ellenére – sikerült mégis minden modern hangot kiiktatni zenéjükből.
Persze, mindezek ellenére sem érdemlik meg a gúnyos hangot. Nem is kérünk tőlük semmi mást számon, mint hajdan volt önmagukat, azt a tartást, azt a mondanivalót, amit korábban vállaltak, s dalaikban kifejeztek. Mert mai szerzeményeiket hallgatva kénytelenek vagyunk arra a következtetésre jutni, hogy Szörényi Levente és Bródy János igencsak álldogál, sőt, hátrafelé lépked, miközben „fordul a föld”, s ugyancsak letért arról az útról, amelyről annak idején szimpatikus következetességgel vallották, hogy „semmi se térítsen el”, mert tied, mert „téged vár”. Ezzel szemben mi várta azt a pár száz fiatalt a Fonográf együttes legutóbbi hangversenyén? Egy vidéki kislány, egy Szombat esti lány, egy olcsó társasutazás Nyugat-Európába – és hat fásult beat zenész, akik örültek, hogy végére értek a fárasztó vidéki turnézásnak.
(Hajdú-bihari Napló, 1974)