Az amatőr beat lehetőségei

Gondolatok egy kezdeményezés kapcsán

Zeneszerzők, zeneesztéták ma is gyakran nosztalgiával gondolnak vissza a barokk korszakra, amikor a zenei köznyelv és a magas mű­zenei formák között nem volt sza­kadék. Bach passióinak koráltételeit például még a nép énekelte. Az egyéni invenció és komponálási módszer egyeduralma az úgyneve­zett „magas zenében” a 19. század elején kezdődött, és a mai értelem­ben vett hangversenyélet megszü­letésével vált valósággá a közönség passzív zenehallgatása. A „magas zene” és a közönség elválása, a meg nem értés által létrejött vá­kuum áthidalhatatlan lett, s éppen ezért önállóságot nyert: ekkor lé­pett színre a könnyű műfaj és kez­dett tömegméretekben kibontakoz­ni.

Általánosan ismert és elfogadott tétel, hogy a fejlett társadalmi vi­szonyok között élő emberek túlnyo­mó többségének kétfajta zenére van igénye: az egyiket a mindennapi élettől elkülönített autonóm mű­vészetként fogadja be többnyire ün­nepi formában és alkalmakkor; a másikat szórakozásként és kikap­csolódásként fogyasztja a minden­napi életbe közvetlenül beleágyaz­va. Az első kiválasztási elve az ér­ték, a másodiké a közvetlen haszná­latra való alkalmasság. Egyik él­mény sem helyettesítheti a másikat: ez jelenti az autonóm művészet és a populáris használati zene kettős­ségét.

A szakadék megszüntetésére többször is történtek kísérletek, mindeddig siker­telenül. Alapvetően új helyzetet jelent azonban, ha a mindennapi zenében jön létre olyan irányzat, amely nem áll mereven szemben a magas rendű zenével, hanem legalábbis megfér vele, sőt egyes produktumaiban megközelíti, vagy eléri annak színvonalát. A po­puláris zene történe­tében ilyen irányzatot jelentett a jazz, majd a beat.

o

A beattel olyan műfaj jelent meg a populáris művészetek sorában, amelynek valósághoz fűződő vi­szonyát elsősorban ironikus-groteszk hangvétel jellemezte. A ha­gyományos sláger végső so­ron bele­nyugvást hirdet, a társadalmi konfliktusokat a magánélet szfé­rájába helyezve a kelle­mességben oldja fel. A beat ezzel szemben sok­kal egészségesebb viszonyulást tes­tesít meg, protestáló-ironikus maga­tartásával társadalmilag értelmez­hető kritikát is kifejez, a populari­tá­son belül maradva bonyolultabb, gazdagabb viszonyokat képes érzé­keltetni. Nem elringat, hanem izgat, nem felejtet, hanem felkavar, nem nosztalgikus, hanem aktivizáló, erősebb arány­ban támogat reális emberi viszonylatokat, és így való­dibb világot jelent. Éppen ezért a beat a korábbi po­puláris műfajokkal szemben (opti­mális esetben) ízlésfejlesztő zenei formaként is számításba vehető.

Mi teszi ezt lehetővé? Pusztán zenei karakterével nehéz ezt bizo­nyítani, hiszen a beat nem tekint­hető radikálisan új formának a szórakoztató zene vonulatában. Tu­lajdonképpen megta­láljuk benne az előző korok populáris muzsikájá­nak majd minden elemét: különö­sen a rock and roll, rhythm and blues, a country zene, a jazz kom­merciális ágai, és nem utolsósorban az angol munkásfolklór (hazánk­ban a népzenei elemek) hatását kell kiemelnünk. Az összetevők auto­matikusan természetesen nem je­lentenek magasabb minőséget. Eh­hez az kellett, hogy társa­dalmi sze­repe is alapvetően más legyen, mint a hagyományos tánczenének, vagyis, hogy egy társadalmi csoport a maga képére formálja, saját érzé­seit és gondolatait kifejezve önálló világot alakítson ki benne.

Az a tény, hogy a beat közösségi tartal­mak kifejezési területévé vált, ele­ve a sláger fölé helyezi, amelyben az ilyesfajta kommunikációs tarta­lom vagy teljesen hiányzik vagy individuális, illetve hamis kifeje­zést ölt. Mindez a zenében úgy jelentkezett, hogy a hagyo­mányos­nak tekinthető elemek, minden egy­szerűségük ellenére néni (vagy nem feltétlenül) konvencionálisán kapcsolódnak egymáshoz. A beat aktív részvételt kívánó jellege ma­gával hozta az ezt kiváltó zenei formákat, amelyek szemben állnak a sláger passzivitást, magába fordu­lást kínáló zenei eszközeivel. Ebben a tekintetben tehát a beat közös­ségi és eksztatikus karaktere, illet­ve az ezt kiváltó zene jelenti a ma­gasabb minőséget, annak ellenére, hogy mindkét fogalom a gyakorlati megvalósulás során negatív tartal­mat is kaphat.

o

A beat esztétikai újdonságainál sokkal alapvetőbb változásokat ho­zott, ha szociológiai szem­pontból vizsgáljuk szerepét. A fejlett társa­dalmakban a művészeti alkotó és befogadó teljesen elkülönül egy­mástól, társadalmi szerepük éles választóvonalat húz közéjük. A beat volt a „mo­dern történelem első esz­tétikai formája, amely megkísérli a művészet termelői és a mű befo­gadása közötti szakadék áthidalását.” (R. Merton). Ezzel megidézi a nép­művészet közösségi jellegét, és a jövő tömegművészetének adhat pél­dát. A beat ebben a tekintetben ideális formai keretet, vázat való­sít meg, amely során a közösség bármely tagja felcserélhetővé vá­lik (leg­alábbis az illúziójával ren­delkezik) az éppen színen levő taggal, a „művész” is az adott kö­zösség tagja, akit csak aktuális te­vékenysége, de nem teljes társa­dalmi helye választ el közönségé­től. A primitív és népi művészetek közös sajátossága ez; a beat jelen­tősége mégis annyival több, hogy iparilag fejlett társadalomban lét­rejőve, ezeket tükrözve, lényeges kérdéseket érintve pró­bálja meg ezt a keretet tartalommal megtöl­teni. A beat tehát a társadalmi munkamegosztás kere­teitől függet­lenül jött létre, innen ered szük­ségszerűen amatőr jellege. A beat­zene egyik leg­fontosabb jelentősége abban van, hogy felszabadította a zenei alkotást, hogy széles körben ad lehetőséget új zene létrehozásá­ra, rendkívül kiszélesíti a zenei aktivitást is; és főleg, hogy a fiata­lok maguk formálhatják ki zenében a maguk érzelmeit a tömegzenét gyártó zenei kisi­pa­rosokkal szem­ben. A fiatalok új generációi nem elégednek meg pusztán passzív ze­nei élménnyel. Nemcsak többen vesznek részt a mindennapi zene alakításában, de az így létrejött ze­ne maga sem haladja túl sokkal azt a fokot, amelyet a nem zenélő fia­talok zenei készsége, köznyelve el­ért. Ez az oka annak, hogy oly­annyira magukénak érzik, de annak is, hogy a beat­zene nemcsak kielé­gíti, de fejleszti is hallgatói zenei készségét és ízlését. A beat jelent­kezése tehát mindenképpen válto­zást jelent az ifjúság széles rétegei­nek zenei tudatában.

o

A beat a XX. század legeleve­nebb, legnagyobb tömegekre ható zenéje, tehát állandó mozgásban van, állandó cserehatás jön létre: ahogyan megszületik, ahogyan köz­vetítik, ahogyan felfogják. Állandó, eleven, mozgása sokféle színvonalú és értékű zenét teremt, ami mutatja életké­pessé­gét, tágítja kereteit, ér­vényesülési lehetőségeit, de egy­szersmind fel is hígítja. Ez a kor­rum­pá­lódás egyaránt lehet társa­dalmi, üzleti és zenei vonatkozású. Ez tulajdonképpen már a ma prob­lémája is, talán ezért van. hogy nemigen foglalkoznak vele. Arról a polarizálódási folyamatról van szó, amely az elmúlt tíz év során a beat­zenén belül végbement. Éppen ezért ma már nem is lenne szabad beatről beszélnünk, hiszen az a műfaj, amit ez a szó eredetileg jelentett, régen nem létezik. A polarizálódási folyamat végeredményben két okra vezethető vissza. A zene oldaláról ez tekinthető meghatározónak, hogy a beat még tiszta formájában is heterogén, egymástól eltérő jellegű elemeket tartalmaz. Az egyensúly ezen belül rendkívül könnyen fel­borulhat, és így egyes elemek hangsúlyozottabb szerepet kapva önálló irányzatokat hozhatnak létre. Ehhez járult, hogy a beatet „alulról” rend­kívüli mértékben fenyegette, főként üzleti szempontok miatt, a kommercializálódás, a táncdalba való visszasüllyedés veszélye. „Felülről” a jazz keresett és talált rokon voná­sokat a beatben, és az efelé orien­tálódó irányzatok is kialakultak. Mindezek eredményeként létre­jöttek az egymással néha rokonsá­got mutató, máskor teljesen eltérő zenei világot képviselő irányzatok Egy szám értékét tehát nemcsak a megvalósítás milyensége adja, ha­nem az is befolyásolja, hogy milyen esztétikai és társadalmi célokat megfogalmazó és telje­sítő irányzat­ba tartozik. A beat helyét zenei ér­tékei alapján a tánczene és a jazz között jelöl­hetjük meg. Ez napja­inkra úgy módosult, hogy az irány­zatok lépcsőfokokat alkotnak a tánc­zenétől a jazzig vezető úton, amelynek végigjárását a beat nagy­mértékben képes elősegíteni és a jazzen keresztül egészen a ko­molyzenéig elvezetni a hallgatót. Ebben testesül meg a beat ízlésbe­folyásoló szerepének másik oldala. Természetesen nem szabad azt hin­nünk, hogy a beat helyettesítheti a komolyzenei nevelés elsődleges eszközeit (annál is inkább, mert egészen más, alapvető funkciója van), viszont képes ilyen irányban is hatni, s ez feltétlenül érdemes lenne a kihasználásra.
 

o

A beat és a közművelődés kap­csolata formai szempontok alapján is kimutatható. A beat szükségképpen csak közvetítők igénybevételével lehet azzá, ami, vagyis népszerű, széles körben el­terjedt zenévé. A tömegkommuni­kációs eszközök mint közművelődé­si intézmények egyben a beat ter­jesztői is. A másik, azonnal meg­nyilvánuló érintkezési területet a beat élő, közvetlen megjelenési for­mái adják, ezek ugyanis szintén ilyen jellegű intézmények: klubok, művelődési házak, koncertirodák, színházak rendezésén keresztül találják meg közönségüket.

A beatnek a közművelődésben betöltött szerepe sohasem volt egy­értelműen tisztázott. Soká­ig a til­tás-engedélyezés bizonyult problé­mának, és ez később sem ment át szelektív támoga­tás­ba. A jelenlegi gyakorlatból a beaten belüli diffe­renciálódás figyelembevétele hi­ányzik, illetve meglehetősen egy­oldalúan valósul meg. A mindenko­ri hivatkozási alap az úgynevezett közön­ségigény, s ezzel a jelszóval egyre inkább a legértéktelenebb begyakorolt sablonok alapján futó­szalagon gyártott felvételek kapnak fórumot, sőt a többségi helyzet elő­nyét élvezik.

Természe­tesen a ha­gyományos tánczenének, slágernek is megvan a maga funkciója és létjogosultsága, de hogy a beat széles spektrumából csak az ezekhez ido­mult irányzatok kapja­nak érvénye­sülési lehetőséget, az az egységes kultúrpolitikai koncepció hiányá­nak tulaj­donít­ható. Aminek szük­ségszerű következménye lett a beat devalválódása, a színvonal csökke­nése. Mert amíg a ’60-as évek köze­pén, a felfelé ívelő szakaszban a népszerűség és a színvonal köl­csö­nösen feltételezték egymást, ponto­sabban a népszerűség előfeltétele az új hangzás és monda­nivaló volt, ma már sajnos csaknem mindennek a fordítottjáról beszélhetünk. „Slá­gert kell csi­nálnunk, a rádióban kell hallani, hogy megismerjenek. Be kell játszani magunkat a közön­ség kedveltjei közé. Közérthető, középtempójú, gumizeneritmusú nótákat gyártunk, fülbemászó ref­rénnel. Ez a közönségigény. S hogy miért játszunk? Élni kell, ehhez ér­tünk” – nyilatkozza ma annak a fővárosi együttesnek a vezetője, amelyik annak idején a salgótarjá­ni amatőr beat­zenei fesztiválon tűnt fel újszerű zenei törekvései­vel. Diagnózisa pontosan és megle­hetősen keserűen helyezi új megvi­lágításba azt a mozgalmat, amely kezdeti szakaszában a már vázolt pozitív törekvéseket vallhatta ma­gáénak. Ma már az évi egy-két új (amatőr) együttes „befutása” inkább a szerencsés véletlennek, vagy rosszabb esetben az éppen divatos sé­mákhoz való ügyes alkalmazkodás­nak köszönhető. Az igényesebb mondanivalójú és zeneileg képzett együttesek pedig sajátos „tudatha­sadásban” szenvednek: ahhoz, hogy éljenek, alkalmazkodniuk kell a tömegkommunikációs eszközök, mindenekelőtt a rádió által kiala­kított – szerintünk hamis – kö­zönségigényhez. Igazi énjüket már csak a szűkebb szakma és közönség felé képviselhetik. Így vesztette el a beat egyik fő specifikus jegyét, az őszinteséget, s így lett belőle a szó­rakoztató-ipar jövedelmező üzlet­ága. Hangsúlyozzuk azonban, hogy a differenciálódás – mivel tömeg­műfajról van szó – mindenképpen bekövetkezett volna. De az értek felismerésével és propa­gálásával, tehát aktív közművelődési támoga­tással – amire nálunk, szemben a kapitalista országokkal, lehetőség nyílt volna – e folyamat sokkal egészségesebb irányt vehetett volna.
 

o

A „beatkérdés” azonban még koránt sincs lefutva. A Népművelési Intézet felmérése szerint havonta körülbelül hatszázezer fiatal láto­gatja a klubokat, koncerteket. S ez azt mutatja, hogy a beat – jóllehet népszerűsége kétségkívül csökkent – az ifjúság legnagyobb tömegeinek még ma is elsődleges zenei táplá­léka. Beavatkozásra, ha kis­sé későn is, még mindig van lehe­tőség. A jelenlegi helyzetben a beat megújulásának egyik (talán leg­fontosabb) útját a „hátország”, a sok száznyi amatőr együttes jelent­heti. Ehhez azonban az eddigi me­chanizmus gyökeres átszer­vezésére lenne szükség: rendszeres tehetség­kutató fórumok, seregszemlék szer­vezésével, az együttesek területi összefogásával, szakmai irányítás­sal és bátorítással, az elismeréshez vezető ösvény kiszélesítésével biz­tosítani az egészséges felfelé áram­lás lehetőségét, felkelteni az ere­detiségre való törekvés vágyát.

Példaként feltétlenül említésre méltó egy debreceni kezdeménye­zés, amely tudomásunk szerint or­szágos viszonylatban is egyedülálló: az Astor együttes patronálásával működő beat­fórum. Az ötlet az együttes vezetőjétől, Seicher Tibor­tól származik. A fórum tavaly ápri­lisban alakult meg. Tagja lehet bár­melyik amatőr zenekar. A fórum hetente tartja foglalkozásait, s eze­ken szakmai kérdéseket vitatnak meg, lemezbemutatókat, útibeszá­molókat tartanak. Emel­lett – szin­tén hetente – az Astor együttes tagjai gitár-, orgona- és dobtanfo­lyamokon képezik tovább az érdek­lődő, fiatal zenészeket – mindezt társadalmi munkában. A fórum tagjai eddig kétszer adtak nyilvá­nosan számot tudásukról. A közön­ség érdeklődését mi sem bizonyítja job­ban, minthogy a második hang­versenyen sokkal többen vettek részt, mint a Locomotív GT kon­certjén. S bár a színvonal meglehe­tősen alacsony volt – talán a Ra­dar és a Vatt együttes egyéni hang­zásra törekvő zenéje és az Ex együttes kulturált játéka érdemel említést – mégis jelentős javulás figyelhető meg az első bemutatko­zás óta.

A beatfórum még a kezde­ti stádiumban van. A továbblépés alapja csakis a rendszeres munka, a tanulás lehet. Ehhez otthont eddig a Járműjavító művelődési háza nyúj­tott. Ügy véljük azon­ban, hogy er­re a kezdeményezésre érdemes len­ne fölfigyelni a megyei művelődési szerveknek is mielőtt még külön­böző „akadályok” miatt a feledés homályába nem merül.

(Szerzőtárs: Szűcs József)

(Hajdú-bihari Napló, 1975)