GARAY ATTILA
1931
Ha nem volna sértő egy ötvenéves emberre, azt kellene róla mondani, hogy a magyar jazz fenegyereke. Az ötvenes években robbant be a magyar könnyűzenei életbe, sokáig a leginkább négeres ízzel zongorázó magyar jazzmuzsikusnak tartották. Az ígéret azonban nem vált teljesen valóra: a vendéglátóipar, a koncertjazz és a tanítás által behatárolt vonalak mentén kanyargó pályája nem hozta el azt az elismerést, ami tehetsége alapján megilletné.
(Fotó: magánarchívum)
- Ön a magyar jazz felcseperedésével párhuzamosan kapcsolódott be a hazai könnyűzenébe, életének alakulása, eseményei hogy így mondjam szimptomatikus értékűek; sorsa a kor kínálta lehetőségek között saját útját kereső magyar jazzmuzsikus pályafutásának egyik lehetséges példája. Felidézése ezért túlmutathat az egyedi eseten.
- Békéscsabán érettségiztem, és a gimnáziumi tanulmányokkal párhuzamosan tanultam zongorázni a helybéli zeneiskolában. Klasszikus zenét tanultam, de sohasem éreztem magamban különösebb talentumot hozzá, mert úgy véltem, idegi alkatom nem megfelelő hozzá: drukkos vagyok, és nem valami jó a memóriám. Előfordult, hogy házi hangversenyen belesültem a darabba, de nem vette észre senki sem, mert átimprovizáltam az elfelejtett részeket. Aztán a zongora mellett könnyűzenét kezdtem tanulni tangóharmonikán, ami igen divatos hangszer volt a Rákosi-időkben. Tabányi Mihály volt az eszményképem, s tulajdonképpen harmonikán kezdtem játszani tánczenét, igazán akkor nyergeltem át a zongorára, amikor Pestre kerültem a jogi egyetemre, s rögtön bekapcsolódtam a tánczenei életbe, sőt összekerültem néhány, akkor futó jazz-zenésszel. A jazz persze akkoriban elég kezdetleges állapotban leledzett nálunk, hiszen teljesen ki volt rekesztve. A Music of USA-t hallgatták azok az emberek, akiknek érzékük volt ehhez a zenéhez. Mi vállalati, egyetemi rendezvényeken játszottunk a hétvégeken általában olyan muzsikusokkal, akik vonzódtak a jazzhez és érezték azt. Ezek összetartottak; sokkal inkább, mint a maiak. Ennek elterjedt a híre, így kerültem össze egy jó kis társasággal, amelyben Szabó Gábor, Nagy Marcell, Radics Gábor, Tóth Menyhért is benne volt. Figyelgettem a játékukat, s magam is próbálgattam. 1953-ban abbahagytam a klasszikus tanulmányokat, mert nagyon le voltam terhelve: egyetemre jártam és a könnyűzenéből tartottam el magamat. Jazzt nem lehetett abban az időben játszani, ez veszélyes dolog volt, úgyhogy csak alkalomszerűen jazzelgettünk néha. Amikor 1955-ben befejeztem az egyetemet, már elég ismert ember voltam a zenei berkekben. Nem is mentem jogászkodni, hanem a zenei életet választottam.
- A társadalmi presztízsben nem volt visszalépés, hogy az ügyvédi pályát felcserélte a szórakoztató zenéléssel?
- Akkoriban nem. Művész urak voltak a kocsmazenészek. A Rákosi-időkben történt meg, hogy előadóművészi működési engedélyt adtak ki a kontrás Pepi bácsinak is, aki lehet, hogy írni, olvasni sem tudott. Valószínűleg a cigányság múltbeli lenézettsége és alacsonyabb társadalmi helyzete miatt támogatták így a vendéglátóipari zenészeket. Nekik köszönhetjük, hogy hivatalos presztízst kapott a vendéglátós zene. De a vendéglátóban dolgoztak olyan emberek is, akik a korai magyar jazzben művészeknek voltak tekinthetők. Szabó József például, az egyik legjobb, Teddy Wilsonos zongorista a Duna bárban játszott, ami jazzcentrum lett. Vagy a Martiny zenekar a Gellértben. Akkor még koncert meg ilyesmi nem létezett. Én a mai napig hiszek abban, hogy a jazz helye valahol ott kell hogy legyen, ahol született. A jazz-zenészek a klubokban érzik magukat igazán jól, feszélyezetlenül. Ebben a műfajban a színpad sorompót emel a közönség és a zene közé, amit nagyon nehéz áthágni. Mindenesetre akkor, ha jazz volt, csak a vendéglátóiparban és néhány rendezvényen lehetett hallani.
- Ön igen fiatalon felhívta magára a figyelmet, mihamar a jelentős zongoristák között emlegették a nevét.
- A berobbanás 1956-ban, a Martiny zenekarral jött, ami az egyetlen menő, jazzes ízű kisegyüttes volt, és jazzes körökben is rettenetesen népszerű. Martiny Lajos megbetegedett, és én kerültem a helyére. Innen kerültem a Fővárosi Tánczenekarba, ami egy államilag támogatott big band volt; majd 1957-ben másfél évre Törökországba utaztam zenélni. Ott annyira belecsöppentem a jazzéletbe, hogy jobban megismertek, mint itthon. Minden héten szerepeltem az ankarai rádió jazzadásában, amit az a török zenész szervezett, akivel játszottam. Igazán Törökországban ismerkedtem meg a jazz-zel, ott ugyanis Dave Brubeck-től kezdve nagyon sok híres muzsikus megfordult, s rendszerint abba a klubba jöttek vacsorázni, ahol én dolgoztam. Olyankor jazz szólt, s így kerültem kapcsolatba a külföldi jazz-zenészekkel, akiknek játékát figyelve rengeteget tanultam. Szerintem auditíve nem is lehet jazzt tanulni, hiába hallgat az ember akárhány lemezt; ott kell lenni köztük, ez olyan, mint egy betegség, el kell kapni, a közelükben lenni, játszani velük. Amikor hazajöttem, már jazz-zenésznek éreztem magam, s meg is mosolyogtam azokat a felvételeket, amelyek 1955-56-ban készültek.
- A történelem török-magyar vonatkozásaira gondolva kissé bizarrul hangzik, de mégis mennyire jellemző, hogy egy magyar muzsikus a félhold fakó fénye alatt ismerkedett a jazz titkaival... Az ottani tapasztalatok milyen irányban befolyásolták játékát?
- Már azelőtt is tudtam zongorázni, s amikor kikerültem, azt hittem, jazz-zenész vagyok. Ott azonban meglepetésemre egy kritikus azt írta rólam, hogy nagyon szépen játszom, csak éppen semmi köze nincs a jazzhez. Elbeszélgettem vele, s megmondta, hogy a lényeg a blues-íz, ami az én zongorázásomból hiányzik. Nagy szerencsém volt, mert az ottani amerikai hadseregből összehaverkodtam egy amatőr néger zongoristával. Nem játszott nagyon jól, de amit csinált, az ízig-vérig jazz-zene volt és blues. Én állandóan ott ültem mellette, tőle tanultam igazán jazzt zongorázni. Na és a személyes találkozásokból az amerikai sztárokkal és a török muzsikusokkal, akik sokkal tisztább jazzt játszottak, mert nem voltak annyira elzárva. Amikor hazajöttem, formai szempontból már én is tisztán játszottam, s ezért a tisztaságért a mai napig harcolok.
- Milyen stílust követett ekkor?
- Hozzánk akkor érkezett el a cool, s én megcsináltam a Gellértben azt a bizonyos kvartettet, amelynek az összeállítása hasonlított Dave Brubeck együtteséhez: Pege Ali bőgőzött, Söptei Géza volt a szaxofonos, Tarkői Viktornak hívták a dobosunkat. Két évet nyomtunk le a Gellértben. Akkor az volt az Ifjúsági Park, még nem ismertük a rock zenét, a tánczenéből hiányzott a jó ritmus. Sikerünk volt a fiatalság körében, s közönségem nagy százaléka még ma is azokból tevődik össze, akik akkor voltak egyetemisták, most pedig orvosok, mérnökök.
Aztán a Club kávéházban játszottam bizonyos fokig jazz-ízű zenét Chappy-vel és Hardy Tamással egy évig ekkor ismerkedtem meg Körössy Jancsival -, majd rövid időre ismét kikerültem Törökországba. Pályám felfelé ívelése akkor kezdődött, amikor 1962-ben meghívást kaptunk a Karlovy Vary-i fesztiválra, és onnan elhoztuk az első díjat. Szudi János és Scholz Péter voltak a kísérőim; ők később klasszikus zenei pályára mentek. Nem voltak igazi jazz-zenészek, s már ekkor éreztem azt a problémát, hogy nem találok partnereket, egy olyan ritmusszekciót, amellyel azt a lebegést érezném, mint amit Törökországban Joe Morellóval éreztem. Ez persze kényes ügy, nem lehet megmondani az embereknek. Kínlódtam, próbálkoztam ezzel is, azzal is.
- Hogy történt tovább?
- Még ugyanabban az évben meghívtak a varsói jazz jamboree-ra is, ahol egy cseh bőgőssel és lengyel dobossal léptem fel. Nemsokára kikerültem Lengyelországba vendéglátó vonalon, de állandóan jártam a jazzklubokba. Ekkor Magyarország meghívást kapott egy svéd fesztiválra, s engem küldtek ki. Dobos nélkül mentünk, hogy majd ott kölcsönkérünk valakit. Quincy Jones big bandjének néger dobosa játszott végül velünk, s mondanom sem kell, egészen más levegője volt a dolognak, nagy sikert arattunk. Count Basie zenekara utánunk következett, s amikor lejöttünk a színpadról, Basie gratulált, kiitta fél üveg rumomat, és adott magáról egy nagy képet. Kint dolgozó régi török szaxofonos barátom összehozott egy impresszárióval, aki szóló zongoristaként leszerződtetett a vendéglátóiparba. Ezt főleg azért tettem, mert éreztem, hogy a zenekarom sajnos szétmegy. Láttam, hogy Skandináviában elég jó élet van, jól keresnek a zenészek, gondoltam, ha kimegyek, kapcsolatba kerülhetek a jazzkörökkel, s ki tudja, hogy nem sikerül-e valami. Lett is egy óriási élményem. Stockholmban egy jazzétteremben játszott Kenny Dorham, a bop-korszak egyik legnagyobb trombitása. Oda beestem egy este, és fölismert a direktor, aki a jazzfesztivál egyik szervezője volt, s nagyon tetszett neki a produkcióm. Pumpolt, hogy üljek be játszani, mert Dorham nincs megelégedve a svéd zongoristával. Be is ültem, s néhány napig együtt muzsikáltunk. Maradhattam volna tovább is, de aláírt szerződés kötelezett Dániába. S mindig ilyen becsületes marha voltam: fel kellett volna bontani a dán szerződést, és elmenni Dorhammel, aki szívesen vitt volna magával. Ő állandóan turnézott a világban, de magyar útlevelemmel nem tudtam volna vele lépést tartani, mert mire megkapja a vízumot az ember... Úgyhogy elmentem Dániába, megint a vendéglátóba, kommersz zenét játszani. Nem szerettem soha a vendéglátóban dolgozni, egy idő után annyira csömört kaptam, hogy muszáj volt megszakítani. Elmentem egy fesztiválra ezúttal a prágaira -, egy hónapot kihagytam és pihentem. A vendéglátót mindig munkának tekintettem, s ha elnézem, amatőr alapon jazzeltem. S ez jobb is. Profiként kint is nagyon nehéz megélni a jazzből; ha kaptam egy meghívást, arra mindig szakítottam időt még azon az áron is, hogy felbontottam egy szerződést. De mindig azt akartam, hogy legyen mögöttem anyagi bázis, épp azért, hogy ezeken részt tudjak venni, utazni tudjak stb. Ez így ment a 60-as évek végéig: hol itthon voltam, hol külföldön. Még van egy nagy élményem: a Zeneakadémián megrendezett első hazai jazzfesztiválon két grazi zenésszel léptem fel, s akkora sikerünk volt, hogy nem engedtek le a színpadról. Akkor ismét megindult valami, velük játszottam a bledi és a nürnbergi fesztiválokon, sőt akartak adni egy tanszéket a grazi jazzakadémián, de a státust csak akkor kaphattam volna meg, ha kint maradok Ausztriában, úgyhogy ebből sem lett semmi.
- Pedig ilyet eddig kevés magyar muzsikusnak ajánlottak fel.
- Igen. Szóval ilyen periódusok voltak, felfutások, majd megint nem sikerült valami, s újra elmentem vendéglátózni külföldre. Ott ugyan bekapcsolódtam a jazzéletbe, de itthon sosem találtam meg a megfelelő partnereket. S az ördögi kör: ebben a műfajban az összeszokásnak iszonyatos nagy jelentősége van, de összeszokni csak akkor lehet, ha egy társaság állandóan együtt játszik. Csak akkor van öröm a zenében, ha megtaláljuk a közös hullámhosszot, akkor tényleg van swing, az egész lebeg, és az ember tud improvizálni, nem rutinszerűen játszik. Ezzel küszködtem állandóan: a partnerek keresése és az összeszokás. Nálunk nem beszélik annyira a jazz közös nyelvét, ezért az összeszokáshoz hetek vagy hónapok kellenek. Kint 15-20 perc elég erre; beül az ember egy zenekarba, és minden azonnal kiderül. Ott viszont annyi a jó zenész, hogy el sem lehet képzelni; ezért nem lehet a labdába rúgni. Dániában sokat játszottam együtt kiváló zenészekkel, Dexter Gordontól kezdve a legjobb dán muzsikusokig, s szinte perceken belül úgy éreztem magam velük, mintha mindig együtt játszottunk volna.
Ez az oka annak is, hogy elmentem pedagógusnak. A vendéglátóból ki akartam szállni, mert a popzene elterjedése leszorította az igényeket, s anyagilag sincs kellőképpen honorálva de hát mit csináljak? A jazzből nem lehet megélni, öldöklő konkurenciaharc folyik, aminek következtében a muzsikusok egymásról húzzák le a vizes lepedőt a másik háta mögött, ahelyett, hogy összetartanának, segítenék egymást ebben a nehéz helyzetben. Elhatároztam, hogy ha elkezdek tanítani, teljesen amatőrré válok, s ha játszom, egyáltalán nem érdekel, hogy mit mondanak. Örömmel csinálom, s ez a szituáció valahogy kedvez is nekem, és nem kívánok ennél többet. Nincs nagyon sok fellépésem, de az utóbbi időben nem panaszkodha-tok. Jó kapcsolataim vannak az egyetemekkel, havonta átlagban kétszer szerepelek, s ez elég is.
- Ez az „utóbbi idő" nyilván a comeback-re, a visszatérésre vonatkozik, s csakugyan, ismét lehet hallani a nevét; de voltak időszakok, amikor teljesen kivonta magát a hazai jazz-körforgásból.
- Nézze, a hosszú, állandó külföldi utak bizonyos fokig visszavetettek, kiestem a körből. Pontosan akkor, amikor egy új generáció felnőtt, s a jazz kezdett népszerű lenni, engem nem ismertek, mert nem voltam itthon. Életem legszebb élménye volt, hogy 1974-ben, nem sokkal aztán, hogy végleg hazatértem, az Erkel Színházban ahol akkor még mentek a jazzesték Gonda János szervezésében saját triómmal szerepeltem, amelyben Pege volt a bőgős és Kallinger Miki a dobos. Ez két ellentétes pólus volt: Pege kicsit túlhajszolt, Kallinger túl visszafogott. Ebből nagyon jó dolog sült ki, talán először éreztem Magyarországon rettenetesen jó feszültséget. Frenetikus sikerünk volt. Nagy boldogság fogott el, amikor ilyen nagy távollét után szétnéztem, és az Erkel Színház tele volt számomra teljesen idegen fiatalokkal. Azt hittem, valami beindul. Az ORI-ban kétszáz forinttal fölemelték a gázsimat s utána hosszú hónapokig sehonnan semmiféle meghívás nem érkezett.
- Milyen zenét játszott ekkoriban?
- Egy kicsit már latinosra vettük a stílust. Meggyőződésem, hogy a mai rock zenének és a jazz-rocknak nagyon sok köze van a latin zenéhez, hiszen a közös eredő a nyugat-afrikai néger zene. Nem véletlen, hogy a bop-korszakban bongósokat alkalmaztak az együttesekben, hogy növeljék a ritmikai feszültséget. Tehát ilyen afro-cuban szerű latinos, bossa novás jazz-zenével próbálkoztunk, amire mindig nagyon szeretek improvizálni. A lényeg az, hogy amikor azt hittem, beindul valami, nem indult be semmi. Úgy veszem észre, a mai jazzgeneráció önmagát adminisztrálja és impresszálja olyan formában, hogy állandóan zaklatják a különböző szerveket és erőltetik a fellépéseket. Én ezt sohasem csináltam. Hébe-hóba hívtak ide-oda, rádiós jazz-hétvégékre.
Ehhez köze van annak is, hogy a jazzbe betörtek az elektromos hangszerek, s az akusztikus zongora háttérbe szorult. Azt mondta nekem Kiss Imre annak idején: édesapám, ha te orgonálnál vagy Fenderen játszanál, minden héten készítenék veled felvételt. Azt válaszoltam: nézd, én a zongorában hiszek, amin jobban ki tudom magam fejezni. Bár divathangszer, nem tudom elképzelni, hogy a Fender alkalmas triójátékra, tartalmas, kreatív, improvizatív, modern jazzprodukcióra. Engem zavarnak az elektromos effektek. Ezt mondtam Kiss Imrének, aki utána sokáig nem is hívott. Mivel ő a rádióban monopolhelyzetben van, és az összes komoly rendezvényt ő szervezi, tulajdonképpen kimaradok sok, a rádió által jegyzett buliból. Ő nem hívott, én meg nem nagyon jelentkeztem. De talán jobban is érzem magam így a meghittebb, klubjellegű esteken. Nem kívánkozom én olyan nagy nemzetközi kavalkádba. Volt egy pár kiábrándulásom, főleg amikor a free jazz betört.
- Háttérbe szorulásában nem volt része annak, hogy a jazznek a mainstream, tehát hagyományosabb válfaját játszotta, szemben a divatos rock- illetve free-hullámmal?
- Feltételezem. Nálunk valahogy úgy alakult, hogy egyfelől van a dixieland, másfelől a nagy modernkedés, s mintha köztük semmi nem is volna. Mintha azt mondanánk, preklasszikusok, klasszikusok és modernek igen, de Chopint, Lisztet és az összes romantikust dobjuk ki a szemétre, mert nincs szükség rájuk. Itt elfelejtkeznek arról, hogy a 60-as években a hard bop irányzat nagy elődje, a cool milyen óriási zenei értékeket hozott létre. Ha az ember most megalakítana egy cool jellegű kvartettet, lecikiznék. Pedig a ciki nem az, hogy valaki régebbi stílusú zenét játszik, hanem ha rosszul játszik. Sokkal cikisebbek azok, akik rosszul és stichesen játsszák a modern jazzt, és hangversenyeznek, és az a győztes, aki egy perc alatt több hangot tud kifújni. Szóval ez egy kicsit szélmalomharc, én mindig távol maradtam ettől. Mindig hittem a jazz őszinteségében.
- Lehet, hogy értelmetlennek találja a kérdést, de mégis felteszem: ön számára mi a jazz?
- Életem nagy részét, amikor fiatalabb voltam, a jazznek szenteltem, és valahol sokkal többet vártam, hogy visszakapjak tőle. Nem a jazzből ábrándultam ki, de azt hittem, ha én ezt a zenét elég magas szinten játszom, sokkal nagyobb jövő áll előttem. Aztán észrevettem, hogy nem velem van a baj, hanem azzal, hogy a jazz nem populáris műfaj. De rájöttem, hogy az igazi művészet sem volt soha a tömegeké. Más művészeti ágakat államilag támogatnak, a jazz megtűrt valami. Kint pedig állandóan újat kell kitalálni. Ott a jó jazz hétköznapi jelenség, és olyan sok a jó zenész, hogy azzal, ha valaki „csak" jól játszik, nem tud a felszínen maradni. Ebben az nem tetszett, hogy nem őszinte, és a business-szellemmel keveredik, ami kétségtelenül hajtóerő is. A magyar jazz tragédiáját abban látom, hogy mindig azt próbáljuk utánozni, amit ott kitalálnak. Anélkül, hogy megszűrnénk. Hallatlan sznobizmus van ekörül. Ahelyett, hogy tisztában lennénk azzal, tulajdonképpen mi is a jazz, s próbálnánk őszintén csinálni tekintettel arra, hogy nálunk tényleg nem lehet belőle megélni, s a business-szellem aligha segíthet egy zenészt abban, hogy ebből meggazdagodjon. Őszintébben lehetne és kellene játszani a jó jazzt; itt nincs rászorulva az ember arra, hogy valami újat kitaláljon. Mert akár kitalál, akár nem, úgysem tud belőle megélni.
- Tehát a „Miért legyek tisztességes/kiterítenek úgyis / mért ne legyek tisztességes/kiterítenek úgyis" József Attila-i vállalásnak kellene érvényesülni? Ön mindenesetre ehhez igyekszik tartani magát: zenéjében nem sok engedményt tett divatoknak, kívánalmaknak.
- Általában igyekeztem azt játszani, amiben hiszek. Nem érdekes az, mit csinál, mit játszik az ember. Egy a lényeg: hogy kontaktust tudjon teremteni. Hiszek abban, hogy a művészet a kontaktust keresi az emberekkel: bizonyos fokig fizikai dolog, amikor az ember kisugárzó egyéniségével bioáramú mágneses erőteret teremt saját maga körül, amibe a közönség belekerül, és tudat alatt vonzódik hozzá. Ennek az elektromosságnak meg kell fogni a közönséget: a jazzben bizonyos fokig cél a feszültségkeltés. Ennek eszköze a swing, ami azt jelenti, hogy partneremmel képes vagyok megtalálni a közös hullámhosszt. Ha a zenészek ezt megtalálják, akkor az együttesnek is van swingje, s ez kiárad, hatása alá keríti a jelenlévőket, s az egész helyiségnek swingje lesz. Az egész élet tele van swinggel, illetve akkor jó minden az életben, ha van ritmus, s ennek a ritmusnak van belső pulzálása, akármit csinál az ember. És a függetlenítés: rettenetesen nehéz az egész jazzben az off-beat. Az, hogy bizonyos beatje, tempója van valaminek, s attól megpróbál az ember előre-hátra eltávolodni, de mégsem szakad el tőle.
- Most milyen zenekarral dolgozik?
- Éppen az összeszokás érdekében tartok egy triót, a Thermál Szállóban játszunk szórakoztató zenét, néha egy kis swinget és jazzes dolgokat. A dobos eredetileg sanzonénekes. Ez megint az én hülye helyzetem, hogy most már nem mondanám azt, hogy mindegy, de a magyar zenészek közül tőle kaptam azt a swinget, amire tudtam valamit csinálni. Nagyon jól kísér, rettenetesen muzikális, csak nem érdekli különösebben az ügy, mert énekesként dolgozik, abból él. Ő a törzsemberem már négy éve. A basszusgitárosok változtak. Elég jó basszusgitárosok voltak, legalábbis az összeszokottság létrejött. Megismerték a harmóniavilágomat, erre alkalmas volt a Thermál Szálló. Időnként magam mellé veszek egy kubai kongást, és latinosra vesszük az egészet. A jó kíséret meg az afro ritmus elég feszült ritmikát ad ahhoz, hogy az ember jól tudjon játszani. Persze nemcsak hogy nagyon szeretem a latin ritmusokat, hanem rá is vagyok kényszerítve alkalmazásukra, mert bőgős kevés van nálunk, s ezt a fajta ritmikát basszusgitárral is lehet hozni. Ez van, ezt kell szeretni. Ezzel az együttessel néha egészen jó swinget el lehet érni, s ilyenkor nagyon jól éreztem magam. Ez az egyik formáció. Ezen kívül előfordul az, hogy Berkes Balázzsal és Kovács Gyuszival is eljárogatunk fellépni, s akkor csak swingzenét játszunk. Bőgővel. Nagy örömömre Káldor Péter hazajött külföldről huzamosabb időre, úgyhogy őt is szoktuk vinni. A múltkor az államigazgatási főiskolán ötvenéves fejjel életem egyik legnagyobb sikerét értem meg. Egy kis, 30-40 fős közönség, 18-23 éves fiatalok előtt olyan frenetikus sikerünk volt, hogy nem akartak elengedni.
- Valami új találkozás született?
- Nem tudom, de sírógörcs fogott el, mert az ember abban a tudatban van, hogy ezek a fiatalok csak a rockhoz és a modernebb irányzatokhoz vonzódnak. Nem is álmodtam volna, hogy a hatvanas évek modern swingzenéjével így meg lehet fogni egy ilyen fiatal társaságot.
- Időnként énekesnőket is kísér, sőt maga is énekel, a jazztanszakon vezeti az ének szakot, az OSZK stúdióban és a vasutas szakszervezeti iskolában zongoristákat és énekeseket tanít. Hogyan látja az ének helyét, szerepét a magyar jazzben?
- Ekörül sok kificamodott vélemény és sznobizmus tapasztalható. Az énekes előadókat általában lenézik, táncdalnak tartják, amit csinálnak. Konfrontáció van az énekesek és a hangszeresek között a tanszakon belül is. Az énekesek azt mondják, hogy nem tudják őket lekísérni, a zenészek pedig, hogy az nem jazz. Ez téves felfogás, s arra utal, hogy nem ismerik a jazzéneklés lényegét. Mert jóllehet hangszeren sokkal többet lehet improvizálni, de az éneklésben a szöveggel kiegyenlíthető ez a plusz. Játékosan azt szoktam mondani növendékeimnek, hogy azért vannak a kottafejek, hogy tudjuk, mitől kell eltérni. De úgy kell eltérni, hogy a szerző mégis ráismerjen a művére. Arra nincs szabály, hogy meddig lehet elmenni, a jazz-feeling kell annak megérzéséhez, hogy meddig improvizáció az, amit csinálok, s mikor változtatom meg a számot egy rossz harmóniabontással vagy dallamváltoztatással. Ezt nem lehet megmagyarázni, erre rá kell érezni. A jazzéneklésben a prozódia törvényeinek és a swingnek az egyensúlyban tartása a legnehezebb. Angol nyelven kell úgy énekelni, hogy az versmondás és jazz egyszerre legyen. A zenészek 98 százalékának erről fogalma sincs.
A másik: ha egy énekes bekerül egy zenekarba, ugyanolyan alkotóeleme lesz a produkciónak, mint a zenész. Az ének és a kíséret egymástól függ, kölcsönösen alkalmazkodniuk kell egymáshoz. Ezért igyekszem elérni, hogy a tanszakon az énekesek minden együttessel dolgozzanak, mert a jazzénekest és általában a jazz zenészt az jellemzi, hogy bármilyen kollektívába kerül, képes alkalmazkodni és önmaga maximumát nyújtani. Ami annyit jelent, hogy soha nem énekel kétszer ugyanúgy egy számot. Az egyik együttesben így énekli, a másikban úgy: ez a természetes, mert másképpen rossz. Ha egy énekes kiáll, és előadja a betanult számot függetlenül a kísérettől -, ez már eleve nem jazz. Most kiharcoltam, hogy az énekesek zenekari gyakorlatokra is járjanak. De ezt a zenészek időpazarlásnak tekintik, az énekesek meg érzik, hogy nem szívesen dolgoznak velük. Pedig helyre kellene állítani a jazzéneklés respektjét.
A harmadik: a blues-feeling becsempészése akár egy balladába, akár egy örökzöldbe. Nem blues-okat kell énekelni, mert tulajdonképpen mi a blues? A blues-formán belül elmondom saját sérelmeimet. Az, hogy megkomponált blues-okat betanítsak, csak arra jó, hogy... A blues-feelingnek kell vérré válni, hogy ezt más produkcióba is át tudják vinni.
- Tanárként évről évre új növendékekkel találkozik, s közvetlen tapasztalatokat szerez az utánpótlásról. Akiket most tanít, azokból lesznek a jövő magyar jazz zenészei és énekesei. Miképpen vélekedik esélyeikről?
- Addig itt nem lesz igazi jazz-utánpótlás, amíg ki nem alakult az alsó fokú jazzoktatás. Ugyanúgy meg kellene ezt is oldani, mint ahogy van általános iskola, középiskola és egyetem. A legnagyobb baj az nálunk, hogy a tanszakra bekerülnek különböző képességű és hangszertudású emberek, akik rögtön a modern jazz-zel kezdik. Nem létezik összehozni egy dixieland zenekart, pedig a dixielanden keresztül lehetne igazán megismerni a jazz hangszereit. Ehelyett a modern zenét játsszák rosszul, mert először ki kellene járni az iskolát. Ezért sajnos az utánpótlással is baj van, mert ha valaki nem ezt az utat járja, lecikizik. S addig ez nem változik meg, amíg nem lesz meg az oktatásban a láncolat, hogy az alapfokon megtanítják az alapismereteket és a klasszikus jazzt, s a középfokú oktatási intézménybe úgy lehet bekerülni, ha már a New Orleans-i jazzt kitűnően játsszák, elsajátították azt a hangszertudást és zenei ismeretanyagot, ami ahhoz a játékhoz szükséges. Innen már továbbléphetnek, és megismerkedhetnek a sokkal nagyobb zenei műveltséget, felkészültséget, hangszertudást igénylő modernebb irányzatokkal is. S amikor mindez megvan, a főiskolán már tényleg lehetőséget kell adni a kibontakozásra és arra, hogy a már kitűnő zenészek a különböző formációkban is megtanulják feltalálni magukat.
Mert most az van, hogy remekül játszanak free-t, azt hiszem, John Coltrane-t hallom, s csak akkor derül ki a disznóság, amikor egy négy harmóniából álló egyszerű standardra kellene improvizálni. Nem hogy semmi nem jut eszébe, hanem keresgéli a hangokat, a harmóniába sem talál bele. A cél az, hogy a tanszak főiskola legyen, ahová csak nagy hangszeres tudású és jazzműveltségű növendékek kerülhetnek be. Ez megszüntetné azt a nagy differenciálódást, hogy tehetséges a gyerek, de alig ismeri a hangszert, illetve jó hangszeres, de kevésbé tehetséges a jazzhez. Ma, ha valaki jó trombitás, könnyen kiemelkedik és azonnal sztárt is csinál magából -, mert a másik négy teljesen kezdő, és alig ismeri a hangszerét. Akkor ez nem fordulhatna elő, mert kiegyenlítődne a színvonal, s akkor az utánpótlás is sokkal jobb lenne. Meg kellene dolgozni azért, hogy valaki egy komoly szintet elérjen. Szerintem addig, amíg nincs teljesen tisztázva a jazz lényege és nem szűnik meg a sznobizmus, nem lesz itt igazi utánpótlás. Hiányzik az egységes nyelvezet, aminek főleg az az oka, hogy nincs intenzív klubélet, nem járnak hozzánk külföldi zenészek, akikkel együtt lehetne játszani.
- Éppen járnak, csak nem Budapestre, és nem a klubokba, hanem a fesztiválokra.
- Igen, Budapest teljesen elszigetelődött. Előfordult például olyan, hogy a magyar jazzélet valakit leszólt és tönkretett, s akkor megjelent egy elismert amerikai zenész, aki nagyon jól érezte magát vele és egy csapásra megváltoztak a vélemények. Valahol a hozzáértés is hiányzik. Nekem a Szabó Gáborral történt újratalálkozás némi elégtételt hozott, mert magam is úgy éreztem, kicsit árnyékba vonultam. Az emberek meglepődtek, hogy engem választott. Van valami rossz hírem, s nem hiszem, hogy ezt a zeném váltotta ki, hanem a rosszindulatú kollégák megjegyzései. Aminek csak addig van helye, amíg olyan ember irányítja a jazzt, aki esetleg nem ért hozzá. Egy szakembernek hiába mondanák Z-ről, hogy nem tud semmit. Ha ért hozzá, el tudja bírálni.
- Mire utal?
- Mindegy.
- Persze, nem erőltethetem. De például nem tartaná fontosnak, hogy lemezt készítsen?
- A lemezzel következő a helyzet. Ezelőtt öt évvel találkoztam a Lukács uszodában a Hanglemezgyár egyik főmunkatársával. Mondtam, hogy én úttörő munkát végeztem a magyar jazzben – akkoriban már megjelent egy pár nagylemez –, s úgy érzem, talán én is megérdemelnék egyet, mert az utolsó kis Qualiton-felvétel 1962 körül készült velem. Jó, azt mondja, legyen szíves hozzon be egy műsortervet. Ennek öt éve. Beadtam a műsortervet, s félévenként érdeklődtem. Hol kapacitás, hol stúdió nem volt, hol ez-az. Három évig ment ez a szédítés. Akkor meghallottam, hogy a stúdió vezetője egy régi ismerősöm. Bementem hozzá és megkérdeztem, nem tudna-e nekem időt biztosítani, mert állandóan arra hivatkoznak, hogy nincs stúdió. Hát nehéz a helyzet, válaszolta, de már nyitott kapukat döngetek, néhány hete eldőlt, hogy velem lemez készül, 1981 januárjában kezdődhetnek a felvételek. Ez 80 őszén volt. Keblére ölelt, kezet fogtunk, s én azóta is várom az értesítést. Közben megtudtam, hogy az illető már nincs is ott. De most már bele is fáradtam, s időm sem nagyon van. Ezzel is úgy vagyok, mint a koncertekkel: ha hívnak, elmegyek. Tudják, hogy Magyarországon vagyok, ismerik a címemet. Ha akarnak velem lemezt csinálni, boldogan bemegyek, de én nem könyörgök. Nem csinálok belőle tragikus ügyet; lehet, hogy azért, mert már elértem egy bizonyos kort.
- Ami azt illeti, elég rezignáltan nézi saját helyzetét.
- Én nagyon szeretem a jazzt, nagyon szeretek játszani, de ha jön egy fellépés, az mindig nagyon idegesít. Mert igényes vagyok önmagammal szemben, és valami nagyon jót szeretnék csinálni. Kérdés, hogy meglesznek-e ennek a feltételei, jó lesz-e a hangszer, megtalálom-e magam a partnereimmel. Az igazi jazz-zenészben a tudatos és ösztönös dolgok egyensúlyba kerülnek. Akikkel én játszom, azok ösztönösen érzik ezt a műfajt, de halvány fogalmuk sincs arról, hogy mi ez, szóval nem lehet rájuk számítani. Ha kijön a lépés, nagyon jól játszik; ha nem jön ki, észre sem veszi, hogy nem jó. Ez mindig haláli izgalom, ami kicsit fárasztó ebben a korban. Ezért megyek boldogan a klubokba, mert ott nincs akkora a tét, mint ha veszi a rádió és ott ül az összes újságíró, s ha valami nem sikerül vagy esetleg indiszponált vagyok ez is előfordul ebben a műfajban -, azonnal jönnek a megjegyzések, hogy mit keres ez itt. Talán fiatalokkal kellene próbálkozni, de velük nehéz kapcsolatba kerülni részben a korkülönbség, részben a sok rosszindulatú beszéd miatt. Pedig nagyon örülnék, ha egyszer sikerülne összejönni néhány fiatallal; talán életem legboldogabb napja lenne, ha véletlenül találnék egy olyan ritmusszekciót. Akkor lehet, hogy megtáltosodnék, belevágnék, és elkezdenék szervezni. Valamit valamiért. Most nincs, ami kilódítson kis közönyömből. Nagyon sokat dolgozom, s ez el is fáraszt. Anyagilag eléggé biztosított az életem, s az ember ilyentájt már nem annyira idealista. Meg aztán családi okok is szerepet játszanak ebben. Ha az ember a jazzből él, vagy azzal foglalkozik, állandóan utaznia kell. Ez már a negyedik házasságom, most van egy hétéves kislányom, nekem ő a mindenem, nem nagyon tudom elképzelni úgy az életem, hogy hosszú ideig távol legyek a családtól. Nem beszélve arról, hogy előző házasságaim azért mentek tönkre, mert állandóan utaztam. Ilyen szempontok is vannak. Ha egyáltalán nem játszhatnék, akkor jobban birizgálna a dolog, lehet, hogy többet tennék. De a havi két fellépéssel le tudom vezetni a jazz iránti éhségemet, ezért nem is teszek komolyabb lépéseket. Ez nekem tökéletesen elegendő.
(1982)
(In: Azt mondom: jazz. Zeneműkiadó, Budapest, 1983)