A zene előtt és után

(Kecskeméti vásárfia) Kecskemét megint előruk­kolt valamivel, amivel a többi város elé lépett: Kecs­keméti vásárfia címmel je­lent meg az az album, amely az alföldi város zenei életé­ből ad ízelítő keresztmetsze­tet. A reprezentatív kiállítá­sú, kísérőfüzettel is ellátott lemezen megszólal a híres harangjáték és a nagytemp­lom harangja, Kodály mű­veit interpretálja a róla el­nevezett iskola, a gimná­zium, a zeneművészeti szak­iskola énekkara és a Peda­gógus-énekkar; illetve bemu­tatkozik a Régi zene együt­tes, a Maczák János-Hargi­tai Imre klarinét-zongora duó, valamint népi éneke­sek és népzenészek mellett a Hegedűs együttes.

Az ilyesfajta összeállítások értéke nem feltétlenül mű­vészi kvalitásukban keresen­dő, bár a kecskeméti album közreműködőinek nincs mit szégyenkezniük teljesítmé­nyük miatt. Inkább a képes­lapok, útikönyvek mellé il­leszthető híradás ez a város zenei kultúrájáról, ezt jelzi a magyarral párhuzamos an­gol cím (Souvenir from Kecskemét) is. Kétségtelen, Kecskemétnek van mit fel­mutatnia, s mint a jelek tanúsítják, egész idegenfor­galmi ágazatot lehet építeni a Kodály-kultuszra. Ezért azonban nem irigykedő meg­jegyzéseknek, hanem a ha­gyományok és a korszerűség szintézisét zenében, építé­szetben dicséretesen megva­lósító város törekvéseit elis­merő főhajtásnak kell kísérnie. Nem tudom, hogy a hanglemezgyár vagy Kecskemét kezde­ményezte-e az album létre­jöttét, de ha arra gondolok, hogy Debrecennek hány ran­gos komoly zenei, népzenei, sőt dzsessz és rock művésze­ti csoportja van, akkor óha­tatlanul adódik a következ­tetés: volna másutt is mit rögzíteni a város hírnevét gyarapító korongra.

(Sárdy) Az idén lett vol­na nyolcvanéves Sárdy Já­nos, akit az opera és az ope­rett kedvelői egyaránt tisz­teltek, sőt szerettek. Vitali­tása, sajátos hanghordozása, viselkedésének természe­tes­sége műfajok fölötti elis­mertséget szerzett a Nagykónyiban született énekes­nek, ezért is lehet, hogy „pártállásától” függetlenül mindenki szívesen emlékszik vissza egyéniségére.

A Májusban bolond a szív című lemez a könnyedebb műfajban is otthonos Sárdyt mutatja be: slágereket, film­dalokat, operett-egyvelegeket énekel rajta az egykori bonviván. Az andalító dallamo­kat nemcsak Sárdy charme- ja teszi ma is elviselhe­tővé, hanem a kuriózum­számba menő kíséret, úgy­mint Chappy zenekara, Pertis Jenő cigányzenekara, a Polydor művész­zenekar és Vincze Ottó szalonzenekara. A legendás dobos, Chappy amerikai típusú zenekara élén egyenesen swinget éne­kel Sárdy, s ez a hangzás üdítően elüt az operettekre jellemző édeskés szimfoni­kus háttértől. Bizonyítéka­ként annak a sokféleségnek, ami egy jó énekest mindig is kell, hogy jellemezze.

(Az ismeretlen madárzene) A nyári hazai lemeztermés világszenzációját egy nem zenei felvétel szolgál­tatta: Szőke Péter ornitoló­gusnak a madárhangok ed­dig ismeretlen világát feltá­ró gyűjtésének közreadása. A hanglassítás segítségével Szőke Péter a világon elő­ször mutatta be szemlélete­sen, hogy a madarak éneke zenei struktúrákba szervező­dik, s a zenének egy törté­nelem előtti, művészeten kí­vüli, de az ember zenéjével mégiscsak azonos formavilá­gát képezi.

Ne fukarkodjunk a jelzők­kel: valóban lélegzetállító felfedezésekkel lepi meg ez a lemez a hallgatót. A sok­szoros lassítással az emberi fül számára is felismerhető­vé válik a madárzene hangi összetétele: a hattyú nagytercei, a házityúk oktávugrásai, a széncinkék hármashangzatai, a kócsag kétnegyedes kiáltozása, a szavan­napinty négynegyedes és ötnegyedes ütemváltásai, a kis légykapó motívum-transzpozíciója, az erdei pacsirta dúr hangsorú dalformája, végül a legfejlettebb fokozat, a kanadai remeterigó hét nép­dalszerű mikrodallama. Mindezek azt iga­zolják, hogy a zene az emberen kívül a természetben is létezik, s ott is a kommunikációt szol­gálja. Ki tudja, hogy a technika fejlődésével a természet mi­lyen újabb csodái válnak felis­mer­hetővé az ember előtt?

(Zorán) Hosszú hallgatás után jelentkezett újabb, szo­kásosan „vallomásos” lemez­zel Zorán Sztevanovity. A Szép holnap egyfajta nemze­déki, illetve korosztályi meg­nyilatkozás a Zoránra jel­lemző merengő hangnem­ben, a bevált csapat (Dusán, Presser) közreműködésével. Volt, aki korszakosnak ne­vezte az albumot a hazai popzene történetében, s a zene megszólalásának profizmusát tekintve van is alapja az efféle vélekedés­nek. Mégis azt kell monda­ni, hogy Presser összes te­hetsége és Dusán remek, iro­nikus szövegei ellenére az énekes, Zorán előadásmódja nyomja rá bélyegét a felvé­telekre. Márpedig 1987 Ma­gyarországán egészen egysze­rűen nem adekvát az a pa­naszos, önsajnálkozó, érzel­gős, lemondó hangvétel, amely Zorán énekét jellem­zi. Ez az attittűd egész éne­kesi pályafutásának hátteré­ben meghúzódott, csak a kü­lönböző kor­szakokban külön­böző intenzitással került fel­színre. Most, úgy tetszik, semmi nem állt útjába.

Ezért hiteltelen tulajdon­képpen a Dire Straits pár­huzam is: Mark Knopfler, akinek Zorán szemlátomást a bűvkörébe került, rezig­nált fickó ugyan, de nem érzelgős: még lírai számai­ban is ott a rock és a ke­mény ritmus. Az ember 1987 Magyarországán is szépnek találja azt, ami szép, de egyre kevésbé tűri a szépelgést. Az igazság kimondása kemény, tartásos fogalma­zást követel, s úgy tűnik. Zoránnak sem ez, sem az irónia nem igazán fegyvere. Ezért nem sikerülhet célba találnia sem.

(Hajdú-bihari Napló, 1987)