A színház világtörténete

 

Vajon lehetséges-e, hogy egy olyan kis országban, mint Magyarország, átfogó kalauz szülessen a világ­színház történetéről? Ren­delkezésre állhat-e ehhez minden szükséges dokumen­tum, leírás, elemzés, fényképfelvétel? S ha igen: ad­va van-e az ezeket rend­szerezni és feldolgozni ké­pes szakembergárda, amely képes a vizsgálódások ered­ményét a szélesebb közön­ség számára is hozzáférhe­tővé tenni, papírra vetni?

A kérdések természetesen költőiek, hiszen a választ A színház világtörténete című kétkö­te­tes, vaskos munka már 1972-ben megadta. A magyar színháztudomány erejét, felkészültségét doku­mentáló vállalkozás akkor nemcsak a tudományos mű­helyekben folyó munka eredményét reprezentálta, hanem azt is igazolta, hogy jelentős olvasóréteg érdeklő­désére tarthat számot a ki­advány. Úgy tetszik, a köte­teket gondozó Gondolat Könyvkiadó optimizmusa az­óta sem csökkent, mert ak­kor, amikor mindenfelé a kultúra – s így a színház – dekonjunkturális jelensé­gei érzékelhetők, bővített ki­adásban újra megjelentette a Hont Ferenc szerkesztette monog­ráfiát. Ezerháromszázötven oldalon, impozáns ti­pográfiai küllemmel.

Mi indokolta az újraki­adást?

Több ok. Először is az el­múlt másfél évtized rendkí­vül mozgalmas időszak volt, főleg áz európai és az ame­rikai színház történetében. Új mozgalmak, stílusok, módszerek, szcenikai megol­dások keletkeztek. Másod­szor, új drámaírói, színészi és rendezői nemzedék lépett azóta a színre, amely karak­terében markánsan különbö­zik a korábbiaktól. Ezek feldolgozása, átte­kintése lett az a többlet, amivel az új kiadás az előzőhöz képest gazdagodott.

Bár a szemlélet 15 év alatt is sokat változott, a könyv törzsét alkotó törté­neti részek ugyan­abban a formában kerültek be a ki­adványba. Változatlan ma­radt az az egyébként helyes szer­kesztői koncepció is, amely a magyar színház történetét nem különálló egységként, hanem a nem­zetközi színházi kultúra ré­szeként mutatja be. A mun­ka gondozói nem látták in­dokoltnak a teljes átdolgo­zást, ami arra utal, hogy a feldolgozás egészében véve kiállta az idő próbáját, s mint alapvető kézikönyvet bocsátják ismét az olvasók elé.

Az ősközösségtől a szocia­lista színházig, az évek szá­mát tekintve 1983-ig tekinti át a tizenkét szerző Európa, Amerika, Ázsia és Afrika színjátszásának fejlődését. Az arányokat nézve termé­szetesen az újkor beköszön­te óta eltelt időszak taglalá­sára jut nagyobb terjede­lem, hiszen a modern drá­ma megszületése a színpadi művészeteknek is új lökést adott. A legerősebb, legsokszínűbb színházi élet termé­szetesen mindig a legfejlet­tebb országokban bontako­zott ki, így kap nagyobb he­lyet a kötetben a francia, az angol, a német és az olasz színjátszás. Ugyan­akkor a szinkronitás miatt rendkí­vül érdekes egymás mellett olvasni mondjuk a huszadik század eleji skandináv, arab és kínai színházakról.

A legújabb tendenciák be­mutatásával kapcsolatban sajnálattal jegyzik meg a szerkesztők, hogy a szocia­lista országok színházi éle­téről nem állt rendelkezé­sükre megfelelő anyag, így ezek összefoglalását a többi­nél is vázlatosabbra kellett fogniuk. Még szerencse, hogy Nyugat-Európával kapcsola­tosan nem álltak fenn ilyen nehézségek.

Ezzel együtt is üdvözlésre érdemes A színház világtör­ténete új kiadása, mert hasznos, máshol alig fellel­hető alapismereteket nyújt a színjátékról, sőt ezen túllépve az emberi kultúra tágabb összefüggéseiről.

(Hajdú-bihari Napló, 1987)