Országos seregszemle után (Amatőrök Kazincbarcikán)
Mintha szélcsend lenne mostanában az amatőr színjátszó mozgalom körül. Mintha csak a beavatottak tudnák, mi történik az öntevékeny művészeti mozgalmak eme ágának háza táján; a tömegkommunikáció hálójában ritkán akad fenn egy-egy esemény, újdonság híre.
Végleg elmúlt volna a hatvanas évek végének, hetvenes évek elejének pezsgése, termékeny alkotói korszaka, amikor más művészeti ágakhoz hasonlóan az amatőr színjátszás, mint mozgalom is kiemelkedő eredményeket, színházművészetileg értékelhető teljesítményeket hozott létre? Amikor a fiatalok friss szemléletű, a konvenciókat elvető csoportjai tömörültek alkotó közösségekbe és vélték az amatőr színjátszásban megtalálni önkifejezésük lehetőségét, a világról táplált gondolataik megfogalmazásának eszközét? Vagy lehet, hogy már a kérdésfeltevés is idejét múlta? Lehet, hogy már nem a „hogyan", hanem a „miért" a helyénvaló kérdőszó a mozgalommal kapcsolatban?
Az elit megmutatja
Kazincbarcikán, a borsodi iparvidék nem éppen festőiségéről ismert városában július elején hatodszor rendezték meg az amatőr színjátszó mozgalom legnagyobb hazai seregszemléjét, az ifj. Horváth István országos színjátszó fesztivált és nemzetközi tanácskozást. Az 1972-től kétévenként ismétlődő fesztivál a mozgalom legjelentősebb fóruma, számvető, összegző, reprezentatív állomása. A Népművelési Intézet által a szakági (diák, főiskolai, szövetkezeti, ipari stb.) előzsürizéseken legjobbnak ítélt műsorok kapnak ide meghívást: az idén 11 hazai és 6 külföldi csoport találtatott erre érdemesnek.
Kétségtelen viszont, hogy ha a csoportok helyrajzi megoszlását nézzük, akkor azt látjuk, hogy négy érkezett az ország nyugati, négy a keleti, három pedig a középponti részéből. Sopron, Szombathely, Pécs, Székesfehérvár, Szeged, Debrecen (2), illetve Budapest (3) küldhetett együtteseket a fesztiválra. Akik eljöttek, azok többnyire régi motorosok a mozgalomban; látványos áttörésre, nagy felfedezésre ezúttal nem akadt példa.
Öntevékeny közösségek létrehozása, a tagok műveltségének, érzékenységének fejlesztése, képességeinek felszínre hozása és tudatosítása, s csak végső soron színpadi termék „előállítása" – ebben kellene megnyilvánulnia az igazi amatőrizmusnak. Itt azonban mintha felcserélődtek volna a szerepek, az okok és az okozatok: profi színvonalra törő, hivatásos elismerést áhítozó, magát ahhoz mérő előadásokat láttunk – törvényszerűen kudarcra ítélve. Mert ha már elismerjük azt, hogy az amatőr mozgalom egyik esélye a hivatásos színészutánpótlás biztosítása – s ezt el kell ismernünk –, s ha tudomásul vesszük azt is, hogy olykor nem a kreativitás fejlesztése, hanem előadások létrehozása a cél – s olykor ezt is tudomásul kell vennünk –, akkor viszont joggal várhatjuk el, hogy az amatőr csoportok ezt a kőszínházaktól eltérő formákban, új játékmódokkal, rendhagyó darabokkal, bensőségesebb közönségkapcsolatokkal kísérletezve tegyék. Mert amúgy mi indokolná létüket?
Pólusok
Elszállt volna a gondolat csapongó madara, lehűlt volna a mondanivaló heve, megszelídültek volna a világmegváltó indulatok? Kétségtelen, az idő most nem arra inspirál, de mégis lehangoló volt tapasztalni ennek jeleit Kazincbarcikán. Főleg a szakmai tanácskozást uralta az érdektelenség, ami talán tanácstalanságot is takart. A zsűri értékelésein és néhány önmegvalósító hozzászóló megjegyzésein kívül semmi nem mutatott arra, hogy ez az a fórum, ahol létkérdés a dolgok megvitatása, tisztázása, a szándékok, hitek és tévhitek ütköztetése. A tisztes publikum ült és hallgatott; az okosakat ugyanúgy meghallgatta, mint a butákat. Hol vannak már a nagy csaták, kard-ki-kard vagdalkozások! Békésen üldögéltek a mozgalom vezetői is; mert hiszen jobb egy megnyert béke, mint egy elvesztett háború. Még ha az a béke esetleg csupán látszat is.
Amúgy a produkciók között, ahogy lenni szokott, akadt gyenge, közepes, sőt egészen jó is. Az, hogy köztük kevesebb volt az önálló, szerkesztett műsor s több a szabályos előadás, alighanem a kezdeményezőkészség és az eredeti gondolatok hiányának tulajdonítható. Bár az, hogy egy összeállítás saját, még nem garancia a minőségre is, mint azt a soproni Cívitas Színpad nehezen elviselhető Pilinszky-sorskeresztmetszete bizonyította. S ugyanúgy, lehet filozofikus mélységű előadásban színre vinni megírt darabot is, mint azt a Szkéné Színpad rendkívüli intenzitású Temetése példázta. Az volt egyébként a fesztivál két szélső pólusa: egyfelől egyetemesnek szánt létkérdések dilettáns, lila gőzbe burkolt megjelenítése, másfelől két nagyszerű színész letisztult, belsőleg átélt és megszenvedett találkozása egy olyan darabbal, amelynek tárgya éppen a színészet, a színházteremtés esélye.
E két pólus között helyezkedett aztán el a többi, formásabb, esetlegesebb előadás, amelyeknek elsősorban arra az alapkérdésre kellett válaszolniuk: létrehozóiknak mi közük van hozzájuk. S itt megint széles a skála a Pécsi Nyitott Színpad Pisti-jének sajátos történetszemléletétől a Dunakeszi Pinceszínház tribádjainak „mélylélektanáig". Érdekes módon az egyfelvonásosok között az abszurd és groteszk volt túlsúlyban, pedig a divathullám lefutásával mind nyilvánvalóbb, hogy ezek értő előadása nagyon komoly filozófiai és szakmai felkészültséget kíván. A Szegedi Egyetemi Színpad Ionesco Kopasz énekesnőjét, a szombathelyi Ferrum Színpad Rozewicz Félbeszakított játékát, a Debreceni Színjátszó Stúdió Mrozek A nyílt tengeren című jelenetét adta elő, jó részletmegoldásokban bővelkedő, de a darabok mélyebb szintjeit csak súroló változatban. Kevesebbet markolt, s jókedvű, játékos előadásával többet fogott a székesfehérvári Videoton Színpad Schwajda György Csoda című szatírájának bemutatásával. A budapesti Térszínház Arrat-Carriere A madarak tanácskozása című hosszú példázatában nagyon pontos, odaadó összjátékról, de kevesebb dramaturgiai érettségről tett bizonyságot. A szerkesztés és a lendületes, sajátos formanyelv volt viszont az erénye a debreceni Tóth Árpád Gimnázium és a KPVDSZ közös fenntartásában működő csoport Karinthy Tanár úr kérem című vidám jelenetének.
És a végére hagytam a törekvéseiben leginkább rokonszenves budapesti Oklahoma Természeti Színház cím nélküli előadását, amely ugyan semmiről nem „szólt", és azt is vérlázítóan színház- és közönségellenesen tette (négy reflektor állandóan a nézők szemébe világított), viszont aki eme akadályokat egy bordásfal tetején ülve sikerrel vette, az egy egészen eredeti kihívás, játékstílus és világkép izgalmas nyomait fedezhette fel benne.
(Hajdú-bihari Napló, 1982)