A lírai szoprán (Hegyes Gabi)

 

Akik az utóbbi években fi­gyelemmel kísérték a Csoko­nai Színház operarészlegének útját, örömmel tapasztalhat­ták, hogy a szopránénekesek között több ígéretes tehetség bontogatja szárnyait. Ilyen Hegyes Gabriella is, akiről persze mindjárt meg kell mondanunk, hogy túl van a szárnypróbálgatás idején, hi­szen mintegy húsz operában - többségükben címszere­pekben - bizonyította eddig képességeit a közönség és a szakma megelégedésére.

(Forrás: Csokonai Színház)

Pedig nem volt könnyű út­ja a színpadig. A Szabolcs megyéből származó kislány tornatanár akart volna lenni, ezért érettségi után Pestre költözött, hogy felvételi vizs­gát tehessen a Testnevelési Főiskolán. Talán a sors akar­ta úgy, hogy ne sikerüljön a felvételi. Közben munkát vál­lalt az Orion gyárban, s itt egy munkatársnőjének közve­títésével elhatározta, hogy meg­hallgatásra jelentkezik egy énektanárhoz. Az ered­mény ugyancsak meglepte: „Fiam, te kis pacsirta vagy!" - minősítette félénk produk­cióját a tanárnő, s elsősorban az ő biztatásának köszönhető, hogy Hegyes Gabriella be­iratkozott a budapesti kon­zervatóriumba, majd a deb­receni Zeneművészeti Szakis­kolába, hogy hangját képez­tesse.

Az igazsághoz tartozik, hogy voltak azért ennek más előzményei is. „Gyermekko­romban sokat hallgattam a rádiót - emlékezik vissza -, szinte belebújtam, ha áriákat játszott Különösen Gyurkovics Máriát szerettem, s a ma­gam módján megpróbáltam utánozni. Meg aztán szokás volt a családunkban az éneklés, rendszeresen énekeltünk dalokat több szólamban." S lám, milyen véletlenek történhetnek az életben! Még gyerekként, egy iskolai elő­adáson, első nyilvános szere­peként a francia királylányt „alakította" a János vitézből, s jó pár év múlva ugyanezzel a szereppel debütált a Csoko­nai Színházban, beugrásként.

„1967-ben kerültem a szín­házhoz énekkari tagnak, s 1973-ban kaptam meg a Lammer­moori Lucia címszerepét, ami egyúttal a magánénekesi címet is elhozta." Irigylésre méltó sorozat kezdődött ezzel, szemléletesen beszélnek er­ről a szerepek: Lakmé: cím­szerep, Pillan­gókisasszony: címszerep, Rigoletto: Gilda, Varázsfuvola: az Éj Király­nője, Hunyadi László: Gara Mária, Gianni Schicchi: Lauretta, Carmen: Micaela, Bo­hémélet: Mimi, Szöktetés a szerájból: Blonde, s a leg­újabb: Melinda a Bánk bán­ból.

Kevés énekesnő képes mindezen szerepeket elénekelni, hiszen köztük vannak az opera­irodalom legnehezebb áriái. Tudja ezt Hegyes Gabriella is, de rendkívül sze­rényen csak tényként fogja föl ezt az adottságot, s nem valami misztikus erényként. A szerénység, a józan (ön) íté­lőképesség egyébként a mű­vésznő egyik alaptulajdonsá­ga, sokan mondták már, ha nem ilyen volna, előrébb tart­hatna. Igaz ez? „Nem tudom: én eddig a Csokonai Színház­tól mindent megkaptam, pa­naszra semmi okom. Pestre nem vágyom, mert ott a sok énekes miatt kevesebb a le­hetőség.   Kétségtelenül nem vagyok könyöklő típus, talán ezért sem érdekel a rivalizá­lás."

Mi az akkor, amire törek­szik? „Olyan alkotó légkör­be vágyom, ahol vért kell iz­zadni a produkció sikeréért, ahol inspirálják egymást az emberek s ahol jobban meg­becsülik az éne­keseket." Úgy érzi, hogy nem méltányolják őket eléggé? „Olyan lehető­ségeket kellene például te­remteni számukra, hogy ne kelljen hatvanévesen is a színpadra állniuk, amikor már mindenki tudja, hogy hangjuk megkopott. Persze lehet, hogy elmúlt félév tor­túrái mondatják ezt velem."

Miért, mi történt mostaná­ban? „Mióta kiköltöztünk a nagyszínházból, áldatlan kö­rülmények között zajlanak a próbák és az előadások. Szét­szórtan dolgozunk, alkalmat­lan termekben, a művelődési központ színháztermének sem igazán jó az akusztikája, ne­héz túlénekelni a zenekart így a finomabb árnyalatok elsikkadnak... Emiatt min­denki ideges, szedi a nyug­tatókat, feszültebb a légkör. Nincs lehetőség az előadások kiérlelésére. Kevesebb fellé­pési lehetőségünk van, töb­bet szeretnénk dolgozni."

Nem lepnek meg ezek a szavak, mert tudom, hogy He­gyes Gabriella alaptalanul nem nyitja panaszra a száját, s mert az utóbbi hónapokban megszaporodtak a jelzések az áldatlan kö­rül­mények miatt kialakult színházi hangulat­ról. De mit lehet tenni mást, mint reménykedni abban, hogy az anyaépület mielőbb ismét befogadhatja a társula­tot; addig viszont állandó pró­ba alatt áll a színházi mű­hely szakítószilárdsága. Ez a félév mégis mozgalmasabb lesz Hegyes Gabriellának: énekli a Melindát, készülhet Csajkovszkij: Jolantha című egyfelvonásosának címszere­pére és Olympia megformálá­sára a Hoffmann meséiben. Pályafutását tekintve nincs okunk kételkedni abban, hogy ilyen feltételek mellett is ki­tűnően oldja meg ezeket a fel­adatokat

Sikerek után és előtt talán nem indokolatlan a kérdés: mennyire fontos számára a siker?" Jó érzés a taps, dop­pingol, de igazi megnyugvást mégis a belső értékelés ad, az öröm, ha sikerült átadnom a hallgatóknak azt, amit belül érzek" - mondja búcsúzóul.

(Hajdú-bihari Napló, 1980)